2017. augusztus 4., péntek

I. Pillér: A vég után - 4. fejezet

Sokáig tartott, de a nyaralás is közbejött, így nem tudtam olvasni. Ebben az utolsó néhány hétben viszont igyekszem belehúzni!
Jó olvasást.


Az ebéd meglepően nyugalmasan telt el. Még Cross is mindvégig tartotta a száját, és Pace ezt elsősorban annak tudhatta be, hogy végre nem tápanyagkockákat kellett feldarabolnia a fogaival, hanem parmezános csirkét, ami ugyan nem „nagyi konyhája” recept alapján készült, de határozottan jobban esett. Meg aztán a kardforgató azt sem vélte kizártnak, hogy társát mélyen érintette az, hogy hisztisnek lett titulálva. Mivel Flynn-nel nem keveredett újabb összetűzésbe, ez csak megerősítette a feltevését.
Szavak nélkül is sikerült közösen elhatározniuk, hogy a próbabevetésig hátralevő időt a bázisuk további feltérképezésével és teljes kiismerésével töltik. Elgondolásukat azonban derékba törte a vezérlőben található főmonitoron felvillanó hívás, mely alig néhány perccel azután futott be, hogy a csapat befejezte a bőséges ebédet.
Az álriasztást a Bunker közreműködésével a négyes őrtorony generálta. A hívásra (nem elsősorban azért, hogy kiigazodjon a monitorok és konzolok rendszerén) Pace válaszolt, a többiek pedig készségesen hagyták neki.
A radarjaink mozgolódást detektáltak a körzetükben – magyarázott egy ismeretlen női hang. – Küldöm a koordinátákat.
A mondat befejeztével az egyik mellékmonitoron megjelentek az adatok.
– Vettem. Körbenézünk – felelt kötelességtudóan Pace.
Ha bármi szokatlant tapasztalnak, azonnal értesítsenek.
– Mindenképpen. A hatos támaszpont ki. – Azzal a kardforgató bontotta a vonalat. Flynn a koordináták segítségével kivetítette az érintett terület térképrészletét a főmonitorra, hogy mindenki láthassa. Barton egy ezüstös, ceruzához hasonlító fémpálcikát adott át neki, amellyel könnyedén jelöléseket firkanthatott a térképre. Cross már kevésbé volt ilyen lelkes. Hátrébb meghúzódva ácsorgott, kezét szokásához híven karba fonva.
– Muszáj ezt ennyire túljátszani? – húzta el a száját. – Ez csak próbabevetés, nem? Még a végén elhiszem, hogy tényleg Xitanok sompolyognak erre.
Barton kézfejével karon ütötte, mire szikrázó tekintetet kapott válaszul.
Ez fontos! – érvelt. – A tényleges műveleteinket is eszerint kell majd lefolytatnunk!
– Nos, legalább nem szabták meg, hogyan járjunk el – tette hozzá Pace.
– Csodálkozom is – jegyezte meg Flynn. – De ha a későbbiekben sem szólnak bele az akció levezénylésébe, talán nem is lesz olyan nehéz dolgunk.
– Csak essünk túl rajta – nyögte közbe Cross, tekintetét a monitorra szegezve.
Akkor mi a terv? – tudakolta Barton.
Ahogy minden szempár a térképre vetült, Pace érezte, hogy az izgatottság generálta szikrák egyre hangosabban pattognak a levegőben. Ha megkérdezték volna tőle, honnan is ered ez az izgalom, nem biztos, hogy tudott volna válaszolni rá. Mielőtt a Bunker kihúzta őket a csávából, mind kívánták a halál eljövetelét. Talán még most is, ám ennek ellenére valami megváltozott. Nem csak ő, társai is felismerték a rájuk háruló felelősséget, tisztában voltak tetteik következményeivel. Hiába; harcos nép voltak és lesznek eltűnésükig… a folyamatos csatázásban való kimerültség csupán átmeneti állapotnak számít náluk.
– Felderítjük a terepet, és igyekszünk a szituációhoz alkalmazkodva eljárni – kezdett bele a magyarázatba Flynn. – Nem tudom, ez a szimuláció mennyire fogja tükrözni a valóságot, de próbáljuk azt képzelni, hogy ez most élesben megy.
– Talán nem is várnak semmivel – fontolgatta Cross.
– Mire gondolsz?
– Szerintem ezzel csak a reagálási időnket akarják lemérni, azaz, hogy milyen gyorsan fegyverkezünk fel és érünk ki a helyszínre. Na, meg hogy minden rendszer működőképes-e. Az őrtornyokkal való kommunikációt ki is pipálhatják; baromi hamar átjöttek a küldött adatok.
– Azért ez relatív – szúrta közbe Pace.
– Mi relatív? – tudakolta Flynn.
– A helyszínre érkezés ideje. Függ attól is, milyen messze történt a támadás, milyenek arrafelé a terepviszonyok, akkor ott az időjárás…
– Oké, értjük, de ne húzzuk most ezzel az időt. – A veterán a monitorhoz fordult, és berajzolt egy nyilat a kép bal alsó sarkába. – Hét és fél kilométerre vagyunk a helyszíntől, innen fogjuk megközelíteni – mutogatta. – Viszonylag sík a terep, így könnyebb célpontot jelentünk, viszont a Xitanok is. Ilyen esetben mindenképp Cross mesterlövész-trükkjeire lesz szükségünk.
– Mindannyian megyünk? – kérdezett közbe az említett. – Lee nem hozott szóba olyasmit, hogy valakinek célszerű a támaszponton maradnia, vagy ilyesmi.
– Egyáltalán nem célszerű – rázta a fejét Pace. – Az, hogy a démonok nem leltek rá a támaszpontra, nem garancia arra, hogy a későbbiekben sem fognak, hiszen még csak most érték el a nyugati vidéket. Ha valaki itt marad egyedül, és közben a Xitanok felfedezik a támaszpontot, egymagában esélye sincs a túlélésre. Együtt megyünk, és terepen is együtt maradunk.
És ha valamilyen oknál fogva szét kell válnunk? – tudakolta Barton.
– Akkor kettéosztódunk. De egyedül semmiképp sem mehet egyikünk sem. Arról nem is beszélve, mennyire kevés a terepre küldhető katona, szóval felelőtlenség miatt elveszíteni a meglevőket nem nagyon kellene.
– Ideje volna páncélba ugrani – figyelmeztette a csapatot Flynn. – Értékes idő veszik el a bálcsevejjel. Majd útközben folytatjuk.
– Első benyomás? – vonta fel a szemöldökét Cross.
– A legfontosabb, Johnny. Ha az elnyomással kezdeni akarunk valamit, nem ártana először meggyőzni őket arról, hogy nekünk egy ilyen akció rutinfeladat.
A csapat pillanatok leforgása alatt felöltözött. A terepruhájuk (minden bizonnyal a könnyebb rejtőzés és a démonok megtévesztése céljából) fekete színű volt, zsebekből, vastag, ugyanakkor jól szellőző anyagból készült nadrágból, valamint hozzá illeszkedő felsőrészből állt. Ennek a felső résznek a tetejére jött az ütésálló mellény, továbbá a karokat és a lábakat védő, vékony és rugalmas páncéllemez-borítás. A vastag talpú, vízhatlan bakancs nemcsak kényelmes viselet volt, de terepen is megkönnyítette a haladást. Ezek jelentették az öltözék kötelező részét. Ezen kívül minden katonának járt kesztyű, sapka, sisak, övek és különféle csatok, amelyek a kisebb kézifegyverek ruhához való rögzítésére szolgáltak. A csapat egyöntetűen úgy gondolta, ha már megilleti őket, élni fognak a lehetőséggel annak ellenére, hogy szakadt ruhákban és rohamosan fogyó munícióval is kihúzták. A védelem semmilyen szempontból nem megvetendő vagy elítélendő.
A terepviszonyokkal kalkulálva a választás a platós terepjáróra esett, melynek hátsó terében könnyen elfért a plusz hadianyag. A négyes perceken belül utazásra kész volt. Cross és Barton ült hátul, kezükben szorosan markolva a fegyvert. Flynn az anyósülésben feszengett, szintén csőre töltött puskával, míg Pace a kormányt szorongatta. Miután a támaszpont körül található detektorokból leolvasott adatok bizonyossá tették, hogy a közelben nem ólálkodik Xitan, tehát a garázs széles ajtajának felnyílása nem fogja lebuktatni kicsiny bázisuk meglétét, Pace gyújtást adott, és hamarosan már a sűrű ágak és levelek halk karistolása és csörgése között autóztak egy túracsapáson a cél felé. A dzsip műszerfalába épített GPS segítségével pontosan meg tudták határozni, merre járnak éppen. A jármű is rendelkezett detektorral, így egy másik monitor a Xitanok helyzetéről lőtte az információkat. Ez a monitor különösen éjszakai vadászatokon jelenthetett óriási előnyt.
A köd időközben oszladozott már annyit, hogy a fentről érkező napsugarak elérjék a talajszintet. Bár fontos volt, hogy a próbabevetés a valóságnak megfelelő ütemben játszódjon le, Pace mégis megengedte magának, hogy vezetés közben gyönyörködjön egy kicsit a tájban. A napfény igen ritka jelenség volt Windfallban a folyton borús és esős éghajlati övezet viszonylataiban.
Flynn a rádiót igyekezte üzembe helyezni, amely először sistergő hangot hallatott, de amint sikerült csatlakozni a hálózathoz, menten elhalkult.
– Őrtorony, hallanak? – tudakolta a veterán, miután betáplálta a négyes őrtorony adatait.
Tisztán és hangosan, támaszpont – érkezett a válasz. – Látjuk önöket a monitoron. Jó időt futnak. A Bunker is néhány másodpercen belül kapcsolódik, akkor újabb instrukciókat kapnak.
– Vettem. – Azzal Flynn hátradőlt az ülésen. Még egy dolog, amit a Bunker kipipálhat a listán.
Az odaút nem vett sok időt igénybe, de a Bunker ezek alatt a percek alatt sem hagyta a csapatot unatkozni. Különféle hívásokon keresztül az egész hálózatot letesztelték. Adatcsomagokat kellett fogadni, küldeni, különféle rendszerteszteket kényszerültek futtatni, kikapcsolni, újraindítani, hogy bebiztosítsák magukat. Mivel a támaszpont már egy jó ideje érintetlenül állt, előfordulhat, hogy a használaton kívüli idő alatt valami meghibásodott, visszhangoztak Lee szavai a kardforgató fejében. Nem szeretnénk csúf meglepetésekbe botlani élesben. Minden ellenőrzés és teszt az önök biztonsága és sikere érdekében hajtandó végre.
– Valami generált támadásra is számíthatunk, hogy teszteljék, mennyire effektív a terepmunkában a csapatunk? – kérdezte negédes hanggal palástolt ingerültséggel Cross a hátsó ülésről.
Ez természetes. Az unió érdekében áll ezt felmérni – érkezett a nyers felelet.
– Hát persze…
A csapat tagjai sokatmondó pillantást váltottak, és ez volt a pillanat, amikor Pace biztosra vehette, hogy a nézeteltérések és váratlan dühkitörések ellenére nemcsak, hogy tudatában vannak kötelességüknek, a rájuk nehezedő nyomásnak, a sarokba szorítottság érzésének, de készek beáldozni bármit a céljuk elérése érdekében. Még Cross tekintetében is ugyanolyan nagy lánggal lobogott a tűz, mint Bartonéban.
A pillanatot a radar pittyegése szakította félbe.
– Készüljetek, mindjárt ott vagyunk – hangoztatta a nyilvánvalót Pace, mire társai szorosabbra fonták ujjaikat a fegyverükre. Amint a kardforgató leállította a terepjáró motorját, a négyes ismét váltott egy gyors pillantást, talán csak azért, hogy mindenki megbizonyosodjon arról, hogy lesz, ki fedezze a hátát. Mielőtt kiszálltak volna, Flynn sorra a tenyerükbe nyomott egy kis, fémből készült, pántszerű tárgyat, és a saját csuklója köré is pattintott egyet.
– Ezek a kis szerkezetek itt kapcsolatban vannak a minidrónokkal, amikbe természetesen bele van szerelve a Xitan-detektor – magyarázta. – Ha valamelyik talált valamit, jelez ezeknek a csuklópántoknak. Ahhoz képest, mennyire kicsik, egész jó a hatótávjuk. A távolságot egy kilométerre állítottam, szerintem erre a próbaakcióra megteszi. Bár démont most nem biztos, hogy fogunk velük, nem mintha annyira szeretnék, talán elfér a kötelező napi jelentésben, hogy kipróbáltuk őket.
Pace még egyszer utoljára végignézett társain. Szinte szagolni lehetett az izgatottságukat.
– Barton, felderítői tevékenysége révén, elöl fog menni, mi fedezzük – folytatta a taktikarészletezést a veterán. Az említett határozott bólintással reagált. – Nyitva kell tartanunk a szemünket, nem tudjuk, mivel van dolgunk. Ha az a céljuk, hogy minél reálisabb legyen ez a szimuláció, akkor Xitan-támadáshoz hasonló megmozdulásra kell számítanunk.
– Nyugalom, vénember, nem most kezdtük – szólt közbe Cross. – Nem is sejted, mennyi Xitan-vér tapad a kezeimhez.
– Jól van, de ha valami meglepetés ér, én nem fogom visszavonszolni a segged a támaszpontra.
– Ne becsülj alá – mosolygott gunyorosan a mesterlövész.
– Sajnálom, de ez nehezebb feladat, mint lenyúzni egy Xitan bőrét…
Barton a szemét forgatva és kissé harapósan az ajtó felé böködött a fegyvere csövével.
– Nyomás – adott hangot Pace a lány szándékának. A két hepciáskodó hirtelen kivetkőzte magából az imént felmutatott attitűdöt, hogy sokat megélt, harcedzett, bátorságról és erős lélekjelenlétről tanúbizonyságot tett megjelenésükkel a porba taszítsák a népük bukásáért felelős, vérengző lényeket. A kardforgató tudta, hogy bár egy katonát általában a csatatéren nyújtott teljesítménye alapján sorolnak be, a halált hozó és halált kijátszó egyenruhás bábok voltaképpen emberek, akik sok-sok tulajdonságból tevődnek össze. Éppen emiatt nem okozott számára meglepetést, hogy míg az egyik pillanatban képesek lettek volna szájkarate-párbajjal fölényes győzelmet kicsikarni egymás kárából, addig a másikban fegyelmezett, megbízható és legelsősorban nem alébecsülendő katonaként készek voltak akár a halál torkába is ugrani, ha azzal elősegítik a sikert.
Kilépévén a terepjáróból, Cross felnyitotta a csomagtartót, és Pace-szel karöltve aktiválták a négy minidrónt a terepszemléhez. Miután szélnek eresztették őket, szabályos rombusz alakú formációt felvéve elindultak a fák között az őrtoronytól kapott tisztás irányába.
Bár Barton ment legelöl, mind a négyüknek folyamatosan ébernek kellett maradnia. Akár egyetlen elszalasztott másodperc is sorsdöntő lehet, ha a Xitanokról van szó. Pace ezt a saját bőrén tapasztalta nem sokkal azután, hogy társak lettek Crosszal. Egy családot (legalábbis amennyi megmaradt belőle) igyekeztek kimenekíteni a romok alól. A kardforgató figyelme csupán egyetlen pillanatra lankadt egy tőlük távolabb leomló vakolatdarab miatt, de ennyi elég volt, hogy az egyik rájuk leselkedő szörnyeteg elragadja a mindvégig hősiesen helytálló férjet. Bár a feleség nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire hálás mindazért, amit ő és Cross tett értük, valamint, hogy a férje halálát nem tudták volna megakadályozni, Pace sosem bocsátott meg önmagának, és megfogadta, hogy ehhez hasonló nem történhet meg többet. Ha kell, vért izzadva fog erőlködni a százszázalékos koncentrációért, és azért, hogy figyelme egyszerre száz felé ágazhasson.
– Basszus, ha tudom, hogy sütni fog a nap, kérek egy napszemüveget is ezektől. – Flynn látványosan hunyorgott. Puskáját jobb kezében tartotta, a ballal árnyékot próbált vetni az arcára. – Majd’ kiégeti a retinámat. Elszoktam tőle.
– Komolyan, legalább az ilyen apróságoknak bírnál örülni – suttogta kissé gorombán Pace.
– Mit gondolsz, kardzsonglőrkém? A drágalátos istenednek köze lehet hozzá? – Bár az öreg hangjában kevesebb rosszindulatot felfedezett fel, mint korábbi megnyilvánulásaikor, mégis úgy döntött, hogy visszavonja, amit az imént gondolt: még a legrizikósabb helyzetekben sem képesek levetkőzni magukról ezt a magatartást.
Barton kétszer megütögette a mellkaspáncélt az öklével, majd felemelte a kezét. Hogy pontosan mit szándékozott mondani, a csapat nem értette volna, ha ezek a furcsa vibrálások a teste körül nem árulkodnak.
– Nocsak, még egy istenhívő van a csapatban? – kurjantotta meglepően visszafogottan Cross. A lány erre megrázta a fejét, és mivel tudta, hogy ez csak próbabevetés és a drónok sem jeleztek eddig semmit, bátran hátrafordult egy pillanatra. A barna szempár mindennél többet mondott.
– A napfénynek valami jó közeledtét kellene szimbolizálnia – jegyezte meg Flynn. – És nem hiszem, hogy erre mostanában számíthatunk, szóval kétlem, hogy ez a napsütéses délelőtt bármit is jelentene. Maximum szerencsénk lesz.
– Hogy megfelelünk a Falon túliaknak? – kérdezett rá a mesterlövész fintorogva.
– Nem, hanem hogy egy esetleges Xitan-támadást megúszunk. A világosság nem kedvez a sötét külsejüknek; könnyen elárulhatja a hollétüket.
– És ez visszatartaná őket? – morogta Cross.
Ha valóban olyan okosak, mint amilyennek mutatkoztak, akkor igen – reagált Pace. – A Bunker és az őrtornyok fedeznek minket.
– Úgy érted, reméljük, hogy fedeznek minket.
– Ha csak négyen vagyunk is kint, akkor is minden eddiginél több eséllyel indulunk ellenük. Ráadásul Lee mindössze egyetlen Fal ellen intézett támadást említett. Ha a Xitanok valóban elég intelligensek és rafináltak, akkor tudniuk kell, hogy a támadásukat követően várható a védelem megerősítése. – A kardforgató ügyelt rá, hogy mondandója közben is folyamatosan tisztában legyen a környezetével.
– És ha ezzel a támadással is csak minket próbálnak átejteni? – elmélkedett Cross. – Nem egyszer azért veszítettünk ellenük, mert kijátszottak ben… – A torkán akadt a szó, amint a legelöl haladó Barton hirtelen megtorpant, majd ökölbe szorított kezét felemelte, ezzel jelezve a többieknek, hogy valami nincs rendjén.
A csapat egykettőre elnémult, és az izgatottság helyére némi feszültség kúszott. Mind a négyen szemüket erőltetve néztek körül, de nem láttak semmit a zöld növénytakarón kívül. Az erdő csendes volt… nem, mégsem. Levelek zörgését lehetett hallani alig kétméternyire tőlük. A tagok fegyvereiket a hangforrás irányába szegezték, támadásra készen. Barton tett néhány óvatos, hangtalan lépést előre.
– Kölyök! – súgta figyelmeztető éllel a tónusában Flynn, de a lány nem reagált.
– Barton! – próbálkozott Cross is; sikertelenül.
Pace szorosabbra fonta az ujjait a kard fogantyújára, felkészülve a legrosszabbra, akármi legyen is az, hiszen a drónok nem jeleztek. Talán mégsem működik a beléjük szerelt detektor?
Az egyik bokorból hirtelen egy szürke tollazatú madár ugrott elő, furcsa szárnycsapkodásokat végezve. Barton lehajolt hozzá, de a madár ijedtében odébb ugrált. Bár a csapat kissé fellélegzett, a rájuk telepedő feszültség nem kezdett oszlani.
– Megsebesült? – tudakolta bizonytalanul Flynn.
– Egy másik állat? – tanakodott hasonlóan tanácstalanul a mesterlövész.
Reméljük, hogy egy másik állat tette – fűzte hozzá Pace.
– Szólni kéne a Bunkernek? – kérdezett ismét a veterán.
– Még várj. Talán csak túlreagáljuk. Elvégre várnak minket valamivel…
Nem lehetünk elég elővigyázatosak – mutogatta félkézzel Barton.
– Bízzunk a drónok működésében – erősködött Pace.
– Ha vaklárma is, én nem hagynám őket lazsálni – ellenkezett Cross.
– Nem lazsálnak. A detektoraink nem csupán nekünk jeleznek, a tornyoknak és a Bunkernek is.
– Aztán? A kisujjukat sem mozdítják, amíg talpon bírunk maradni!
Szerintem menjünk tovább – javasolta Barton. A csapattagok szúrós tekintettel illették egymást, de feladatuk fontosságának tudatában sikerült legyűrniük a másik jelenléte által kiváltott indulatosságot annyira, hogy szó nélkül meginduljanak.
Hamar kiértek a tisztásra. A sérülést szenvedett madáron kívül semmi érdekfeszítő nem jött velük szembe, és Pace-nek ötlete sem volt, hogy ezt jó jelnek vegye-e, avagy inkább aggasztónak. A csapat igyekezett végig a növények takarásában maradni, bár ő maga szívesen kiállt volna a tisztás közepére, már csak azért is, hogy megtudja, mi történne. Ha mindössze ketten derítették volna fel a környéket Crosszal, a lövész már biztosan rég a szabad ég alatt ácsorogva integetett volna neki.
Hamar körbejártak, de egyáltalán nem bukkantak semmire. Se egy állat nesze, se semmi.
– Őrtorony, hallanak? – nyitott ismét csatornát Pace. – A helyszínen vagyunk. Minden csendesnek és tisztának tűnik.
– Hát… én azért valami eseménydúsabb próbabevetésre számítottam – húzta a száját csalódottan Cross. A kardforgató nem figyelt oda rá; döntött: őt roppant módon aggasztotta ez a némaság.
Vettem – érkezett a monoton felelet.
– Akkor… ennyi? Végeztünk? – tudakolta Flynn. – Nem úgy volt, hogy várnak minket valamivel?
Végeztek – felelte az őrtorony rádiósa. – Az imént kaptuk az értesítést a Bunkertől, hogy a szimulációs gyakorlat technikai malőr miatt elmarad.
Cross és Flynn fújt egyet, Barton az alsó ajkát csócsálva rázta a fejét. Pace feszélyezettsége azonban nem csillapodott.
A rendszertesztek sikeresen lefutottak, a csapatuk visszatérhet a nyugalmi bázis… Várjanak. – A Falon túli hangja hirtelen mintha érzelmekkel telítődött volna. A Pace köré telepedett feszültség társait is bekerítette.
– Valami baj van? – tudakolta Cross.
Az egyik drón jelét elvesztettük – szólt a felelet. – A csuklópántjuk által küldött adatok szerint hatótávolságon kívülre került.
A kardforgató menten a csuklójára meredt. A fickónak igaza volt; a négy drónt jelző pötty helyett mindössze hármat talált. Azonnal a környezetét kezdte pásztázni, Bartonnal együtt.
Visszahívom a többit – vállalta magára a feladatot a lány.
– Meghibásodhatott? – kérdezte egyre növekvő idegességgel Flynn.
Valószínűleg elkalibrálódott – feltételezte az őrtorony. – Keressék meg, és utána térjenek vissza a támaszpontra. Ha probléma adódik a javításával…
– Megoldom – szakította félbe Cross.
– Máskor is előfordult már hasonló? – tette fel azt a kérdést Flynn, ami mind közül a leginkább nyugtalanította a kardforgatót.
Negatív. A próbabevetés pont az efféle hibák kiszűrésére…
– Értettük – vágott közbe kissé ingerülten Pace. – A drón keresésére indulunk.
A fejleményekről értesítést várunk.
– Vettem. Vége.
A kardforgató bontotta a vonalat, majd sokatmondó pillantást küldött társai felé.
– Pöcs – bökte ki rosszindulatúan Cross. – Jobban aggódik a nyamvadt drónért, mint értünk.
A csapat feszült csendbe burkolózott; a legrosszabb lebegett előttük, tekintetük ennek ellenére nem tükrözött félelmet. Egyformán szomjaztak az izgalomra. Barton eközben visszahívta a maradék három drónt, és a csuklójára erősített vezérlővel babrált. Mikor sikerült megtalálnia a távolságot szabályozó beállítást, a két kilométert lecsökkentette harminc méterre, hogy a drónok mindvégig a szemük előtt cirkáljanak.
– Oké, és most merre? – tette fel a legégetőbb kérdést a mesterlövész.
– Nincs olyan opció, amivel megnézhetjük, merre fogta a jelet utoljára? – emelte az arcához a csuklópántot Pace.
– Már rajta vagyok – felelte Flynn. – Meg is van.
– És ha ezt a harminc méteres távolságot kiszélesítenéd? Azzal nem tudnánk befogni?
– Ezzel csak azt lehet szabályozni, hogy maximum milyen messze körözzenek a drónok a pánttól. Ami itt villog – váltott a veterán egy pirosan fénylő képre –, azt jelzi, hogy a hiányzó drónunk a pánt hatótávolságán kívülre került. A kettő nem ugyanaz.
Majd útközben megvitatjátok – lépett közéjük figyelmeztetően Barton –, mennünk kéne.
– Oké, akkor merre járt utoljára ez a drón? – kérdezte Pace. Flynn északi irányba mutatott, azzal a csapat, továbbra is éberen fürkészve a környezetét, elindult. – Biztos, hogy a kiszélesített távolság nem segít? Hátha mégis könnyebben be tudnánk fogni – próbálkozott a kardforgató.
– Felesleges – intette le Cross. – Ha a hiányzó drón esetleg hatótávolságon belülre kerül, ez a kis vezérlő felülírja az előzőleg megadott befogótávot, így magától vissza fog találni hozzánk. Meg aztán nem hátrány, ha a többit a közelben tartjuk. Hátha… elkalibrálódnak. – Tömény szarkazmussal szótagolta az utolsó szót.
A csapat hangtalanul, folyamatosan támadásra készen kelt át a sűrű növényzeten. A megmaradt három drón a fák között cikázott fölöttük, és eddig semmi jelét nem adták annak, hogy a meghibásodás veszélye fenyegetné őket. A négyes már jó néhány métert maga mögött tudott, de a csuklópántok nem tájékoztattak a hiányzó drónról. Pace kezdte feleslegesnek érezni az erdőben való kószálást; már igen messzire csatangoltak a járművüktől. Társairól is sütött az aggodalom és a bizonytalanság, és ez csak fokozta a kardforgató rossz előérzetét. Az erdő még mindig túl csendes és mozdulatlan volt.
Legnagyobb meglepetésükre Barton torpant meg legelőször.
Ennek nincs semmi értelme – mutogatta. – Egyáltalán milyen messzire juthatott el?
– Talán tényleg nincs értelme keresni. Ha majd megadja magát, lezuhan valahol – magyarázta Flynn.
– Akkor… adjuk fel? – kérdezte Cross nyűgösen.
– Bármelyik pillanatban szükség lehet ránk valahol – vélte Pace, vetve egy futó pillantást a maradék három drónra. – Van ezeknek pót úgyis.
– Na jó…
A csapat épp indult volna visszafelé, amikor a csuklópántok megint villogni kezdtek.
– Mi a…? – Cross elfojtott egy káromkodást.
– Még egy? – hüledezett Flynn.
De hát az előbb még itt repdesett felettünk… – Barton a szája elé kapta a kezét.
– Mégiscsak elromlott? – tanakodott gyanúsan a lövész.
– Nem hallottam leesni – vészmadárkodott Pace.
– Pedig el nem nyelhette semmi csak úgy!
A lány már az aljnövényzetet turkálta fegyvere csövével, de eddig nem bukkant a drónra. Társai követték a példáját. Széles körben kutattak, ügyelve rá, hogy mindvégig szem előtt legyenek. Pace úgy érezte, mintha valami hasba vágta volna… keményen. Hiába erőltette meg magát, ötlete sem volt, mit gondoljon.
Aztán nagyon sok minden történt egyszerre. A kardforgató szemét egy töredékmásodpercre elvakította a levelek közt átszűrődő napfény, és ezzel egy időben hangos hörgés, döbbent kiáltás, fülbántó sivítás és sípolás hasított keresztül a levegőn. Mikor Pace a homlokához emelte a kezét, hogy árnyékot vessen az arcára a tenyerével, Bartont már a hátán fekve találta, miközben ádázul tüzelt egy hullámzó, fekete árnyra. Ez az árny aztán megkétszereződött, majd megháromszorozódott, és Pace azon kapta magát, hogy a testében áramló adrenalin gyorsabb az agyánál.
Elcsalta társai elől az egyik Xitant, ami éles karmaival igyekezett súlyos sebeket ejteni rajta. Hála fürgeségének, gyors reflexeinek és a masszív páncéllemezeknek, akkor sem érte bántódás, amikor a démon már szinte a nyakába lihegett. Pace kecses mozdulataival alaposan megtáncoltatta, mire végül rést talált a védelmén, és a kardpenge nedves hangot hallatva átszaladt a mellkasán. A lény fülfájdító visítást hallatott, ám ahelyett, hogy összeesett volna, hátraugrott. A penge kicsúszott a sebből.
Tejfehér íriszeiben mintha gyűlölet lobbant volna, amitől a kardforgató igencsak megütközött. A feldühödött lény kétszer gyorsabban suhant, mint korábban, és mire Pace feleszmélt, már valahogy a háta mögé táncolta magát, hogy testét az övére vesse. Pace azonnal megrogyasztotta a térdét, és félreugrott a támadás elől. Még földet sem ért, jobb kardját máris a démon irányába hajította… és telibe talált. A Xitan ismét felvisított, torkából átlátszó váladék bugyogott fel. Helyben toporogva visongott kínjában, így kapva az alkalmon, a kardforgató talpra szökkent, megragadta a démon testébe állt kard markolatát, és egy nagy lendülettel, szabályosan kettévágta a sötét lényt.
Még arra sem maradt ideje, hogy kifújja magát, hallotta… sőt, szinte érezte a felé suhanó Xitan jelenlétét. Szorosabbra fonva ujjait a fegyverére, várt. Mikor támadója kellő távolságba került, megpördülve saját tengelye körül, suhintott egyet. Ennek a démonnak annyi sem jutott, hogy felvisítson. Élettelenül terült el az avaron, két darabban.
Pace elégedetten vetett egy kósza pillantást a Xitan-váladéktól szennyezett pengéjére. Ami az élezést illeti, a Bunker és támogatói kitettek magukért.
Tőle távolabb Cross és Barton igyekezett közös erővel kijátszani a rájuk éhező démont. Cikk-cakkban ugrálva sikerült teljesen összezavarniuk a lényt, így mikor amaz szédelegve kis híján egy fának ütközött, néhány jól irányzott lövéssel szétrobbantották a fejét. Nem sokkal mellettük Flynn viaskodott egy másik Xitannal, haragos káromkodásokat köpködve felé. Nem érdekelte, ha kifogy a töltényekből, megállás nélkül sorozta támadóját, ami hiába mozgott fürgén és szlalomozva, a golyózáport képtelen volt kikerülni. Egy másik Xitan próbált ugyan a segítségére sietni, de a veterán tisztában volt a környezetével. Mielőtt a démon rávethette volna magát hátulról, megpördült, és tárának maradékával kilyuggatta annak gyomrát.
Amint meggyalázott teste az aljnövényzetre hullott, a drónok jelzése elnémult. A csapat lihegve, de adrenalintól felüdülten bámult körbe, újabb támadóktól tartva. Pace csak ekkor vette észre, hogy az őrtorony… és a Bunker is kétségbeesetten keresi őket.
– Mielőtt megkérdezik, igen, Xitanok voltak – fogadta a hívást rögtön, beléjük fojtva a szót.
Jól vannak?
Mi történt?
– Öten voltak – közölte Flynn.
– De csak voltak – tette hozzá Cross elégedetten, de korántsem higgadtan.
– Még egy drónunk odalett – adott tájékoztatást a kardforgató. – Egyszerűen csak… felszívódott.
Ha úgy vélik, elmúlt a veszély, azonnal térjenek vissza. – Ezúttal Lee-től érkezett az utasítás. – Ne barangoljanak el ilyen messzire. Távol járnak már a Faltól.
A nő igazat beszélt, bár Pace nem volt benne biztos, hogy azért nem látják a Falat, mert a köd még mindig nem szállt fel a távolban, vagy azért, mert tényleg elég mélyen a rengetegben vannak.
– Amúgy ezeknek a drónoknak már messziről ki kellene szúrniuk a Xitanokat, nem? – Cross tanácstalannak tűnt, de figyelemfelkeltő tényre tapintott rá: a drónok csupán az utolsó pillanatban küldtek jelzést a démonok jelenlétéről.
Mintha a semmiből bukkantak volna elő! – mutogatta elhűlve Barton.
A két hiányzó drón semmivé lett, a Xitanok a semmiből tűntek elő… Valami itt nagyon bűzlött Pace-nek. Egyszerűen nem állt össze a kép. Egy hangocska a fejében azt súgta, hogy legyenek nagyon résen.
– Szerintem még nincs vége – adott hangot a megérzéseinek. Gyűlölte, hogy igaza lett.
A drónok megint démon jelenlétéről tájékoztattak, de a csapat akármerre tekintett, nem találkozott eggyel sem.
Mi történik? – tudakolta feszülten Lee.
– A drón jelez – felelte Flynn.
Azt én is látom! De mi történik?
– Egyelőre semmi nyoma Xita… Megvagy. – Váratlanul egy hatodik démon dugta ki a fejét a bozótból, a veterántól nem is olyan messze. – Véged van, mocsadék. – Már épp lőni készült, amikor…
– Várj! – Pace hangja kirángatta a koncentrációból; elvétette a lövést.
– Mi a franc, Pace? – zúgolódott Flynn haragtól fűtötten.
– Kövessük! – kurjantotta a kardforgató, mindenki legnagyobb döbbenetére.
– Mi? – ráncolta a homlokát Cross, de vele és Flynn-nel ellentétben Bartonnak nem kellett kétszer mondani. A menekülő démon után iramodott, majd Pace is futásnak eredt. Két társuk igyekezte utolérni őket.
– Ezzel mi a szándékod, idióta? – kérte számon füstölögve Flynn, kezében szorosan markolva a puskáját.
– A két drón semmivé lett, ezek meg a semmiből bukkantak fel? Kell, hogy legyen összefüggés!
A menekülő Xitan az elé kerülő akadályok ellenére gyorsan mozgott, de a fiatal Barton is fürgén szedte a lábát. Pace-nek meg kellett erőltetnie magát, hogy nagyjából fel tudjon zárkózni. Nem látta, merre rohannak, csak azt, hogy egyre mélyebbre keverednek az erdőben. A lombok sűrűsödtek, az aljnövényzet magasabbra nyúlott, a terepviszonyok megnehezítették a haladást.
A Xitan azonban menekült. Menekült. Ők pedig üldözték. A kardforgató nem emlékezett, hogy találta-e magát valaha is ilyen szituációban. Bár sokukat lemészároltak a windfalliak, a démonok mindig fölényt élveztek. Mindig. Most először megfordult a kocka.
Pace szíve óriási dobbant mellkasában. A felismerés még több adrenalint fecskendezett a véráramába. Elég volt. Nem fognak többet menekülni a démonok elől. A Falon túliak szövetségével tényleg felülkerekedhetnek. Nem lesznek többé prédák, és azt sem hagyhatják, hogy mások prédává váljanak. Megváltoztathatják a játékszabályokat, és ezt meg is fogják tenni.
A Xitan egy szemvillanás alatt eltűnt Pace szeme elől. Aztán Barton is. A kardforgató egy pillanatra azt hitte, a lány elbotlott valamiben, de a teste pontosan úgy szívódott fel, mintha a föld elnyelte volna. Pace azon nyomban elrugaszkodott, majd hasra vetődve és két karját kinyújtva végigcsúszott a földön. Kinyújtott keze egy bizarr… mélyedést talált, és szerencsére még épp időben sikerült összefonnia ujjait Bartonával, mielőtt a lány végleg eltűnt volna a semmiben.
A kardforgató csak edzettségének köszönhette, hogy tartani bírta magát. Igazán fel sem fogta, mit fedeztek fel, egyedül az regisztrálódott az agyában, hogy Barton kétségbeesetten kapálózik, és olyan szorosan kapaszkodik belé, hogy ujjai egészen elgémberedtek a szorítástól.
Mint amikor az ablakot kitörik, és keletkezik rajta egy lyuk… Pace nagyjából így tudta volna körülírni mindazt, amit látott. Csakhogy ez a lyuk a földben volt, és ha nem tartja, a lány ki tudja, hová zuhant volna. Minden létező erőtartalékát összeszedve, megpróbálta felhúzni Bartont, aki bár megkísérelt valahogy segíteni, jelen helyzetében tehetetlen volt.
Pace arca grimaszba torzult az erőlködéstől, holott a lány alig nyomhatott hatvan kilót, vagy még annyit sem. Ujjait nagy nehezen a Barton felkarját borító páncélra fonta, ezáltal közelebb került hozzá. Ekkor sikerült rálátást biztosítania magának arra, mi is van a lyukban. A lány lába a levegőben himbálózott, alatta… fenyőfák csúcsai magasodtak, melyek között köd gomolygott. Micsoda?!
Amint Cross és Flynn is beérte őket, a két fél azonnal lefogta Pace lábát, hogy megakadályozzák a csúszásban. A férfi egy nagy lendületet véve kirántotta Bartont a lyukból, majd azonnal a mellkasához ölelte, hogy biztosra menjen.
Mindketten hangosan lihegtek, és értetlenül pislogtak egymásra. Mikor a sokk elmúlt annyira, hogy meg bírjanak mozdulni, Barton kicsomagolta magát Pace szorításából, hogy a lyuk fölé hajoljon. Kesztyűs keze vadul kapargatta a földet… de a rejtélyes lyuk, amely az imént kis híján elnyelte őt… már sehol sem volt, és a fejük fölött köröző drónok is hallgattak.
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése