2018. február 14., szerda

Gladiátor 2. - Dilemmák itt, dilemmák ott

Ez egy kitekintő fejezet. Ezúttal E/3-ban, Ben Burton szemszögéből. Oh, és van benne egy Windfall pillérei easter egg. Ki veszi észre? :)


Ben Burton már korán talpon volt. Igaz, mindig is korán kelő típus volt, de általában a nappal egy időben szokott ébredni, és nem pedig előtte. Hiába, elszokott a város zajától. Persze egy csendesebb környéken szállt meg, de a hajnalba fulladó bulikról hazavánszorgó fiatalok és az éjszakai műszakból visszafelé robogó kocsik kirángatták őt az ágyból.
Mivel ebédig különösebb dolga nem volt, úgy döntött, bekapcsolja egy kicsit a tévét. Annak ellenére, hogy túlzottan nem hiányolta a munkahelyét (ki hiányolná, ha annyi szájban kellett volna már vájkálnia életében, mint neki?), mégis egy klinikás sorozat mellett tette le a voksát. Nem mintha odafigyelt volna rá, inkább csak amolyan háttérzajként funkcionált.
Nyolc óra környékén Randy telefonált. Hangja izgatottságot és csöppnyi… félelmet sugárzott.
Meghívhatlak egy sörre? – kérdezte már-már türelmetlenül.
– De hisz’ megbeszéltük, hogy ma este mindenképp megyün…
Én mostra gondoltam.
– Mostra? Reggel nyolc múlt, Randy.
Tudom, de szeretnék beszélni veled valamiről, és hidd el… ehhez nem lesz elég egy sör.
Ben sok mindenre számított, kismillió forgatókönyv állt össze a fejében, de amikor a csapos kiadta az első kört (Randynek világos, neki barna sört) és barátja kertelés nélkül belefogott, megállt benne az ütő. Első dolga volt felkészíteni a tulajt arra, hogy két szétcsapott öreget kell majd a napja végén hazakísérnie.
– Emlékszel Wardra?
Ben összehúzta a szemöldökét, és mielőtt nekilátott volna a sörnek, megkérte a csapost, hogy lepje meg valami röviddel is.
– Andy Ward? Azt ne mondd, hogy kiengedték a hűvösről. – Hiába kortyolt mohón, a szája egyre szárazabbnak érződött, és olyan szorosan markolta a korsó fogantyúját, hogy az ujjai belefehéredtek.
– Nem, dehogy – nyugtatta rögtön Randy. – Az a piszok elásta magát egy életre. Még jó magaviselet fejében sem helyeznék szabadlábra.
Ben izmai elernyedtek kissé.
– Akkor?
– Horogra akadt a lánya. – Most Randy vagy hatásszünetet tartott, vagy csak meg akarta várni, hogy az információ ülepedjen. – Megint ki akart fosztani egy lakást, de ezúttal nem volt elég gyors. Tegnap este hozták be.
Ben hirtelen nem is tudta, mit gondoljon. Milliónyi érzés kergetőzött benne, és érezte, hogy fel fogja büfögni a sört. Helyette emlékek bugyogtak felszínre, egyre sötétebbek és aggasztóbbak. Remény. Kitartás. Majd fájdalom. Csalódás. Végül megbánás.
– És mi közöm van nekem ehhez? – köszörülte meg a torkát, miközben sebesen körbebarikádozta magát. Randy szemében együttérzés és keserűség villant. Ben sejtette, barátja hová akar kilyukadni, ennek ellenére minden erejével remélte, hogy téved.
– Nézd… – Egy mély sóhaj. Randy mintha lenyelte volna a lelkesedést a sörrel. – Annak a lánynak szép kis priusza van.
– Aki ennyire rafináltan lopkod, attól nem is várok mást – felelte Ben passzívan, mire a hadnagy tekintete ismét villant egyet.
– Elkaptuk.
– Tehát lecsukják.
– Annak a lánynak nem büntetés kell, hanem segítség.
A két öreg farkasszemet nézett egymással. Míg Randy telis-tele volt eltökéltséggel, addig Ben olyan ridegen és elutasítóan meredt barátjára, mint aki épp régi ellenségét próbálja eltántorítani.
– Felejtsd el. Andyvel már megpróbálkoztam, és tudod jól, mi lett a vége. – Keményen ejtette ki a szavakat, de Randy meg se rezzent.
– Honnan veszed, hogy a lány is olyan? – vágott vissza.
– Az alma nem esik messze a fájától. – Ben belekortyolt a második korsóba.
– És ha az anyjára ütött? Vagy egyik szülőjére sem? – Ridegsége nem töredezett meg, de Randy sem adta fel. – Pontosan tudod, milyen gyerekkora volt. Egyáltalán nem meglepő, hogy bűnöző lett belőle. Egy ideje már a nyomában vagyok, és tudom, hogy nem érdemel büntetést. Fiatal még; nincs annyira elkésve az a segítség. – Újabb mély sóhaj. – Nem végezheti úgy, mint az apja… vagy mint az anyja.
Ben majdnem kiborította a sört az asztalra. Ridegsége cserben hagyta, a felállított barikádok ledőltek. Érezte, hogy másodszor is érzelmek öntik el. Heves érzelmek. Bűntudat. Csalódás. Féltés. Undor. Gyász. A többit nem sikerült kibogoznia.
– Én nem folyok bele ebbe a családba megint. Egyszer már megtettem, és mi lett belőle? Csak rontottam a helyzeten. Másodszor nem követem el ugyanazt a hibát.
– Tudom, éppen ezért fordultam hozzád.
Ben nem erre a válaszra számított. Randy növekvő izgatottsága nem (csak) a sör végterméke volt. Barátja bízott benne, és olyat is látott a képességeinek piciny tárházában, ami talán ott sincs.
– Nem – találta meg ridegségét újra.
– Hát jó – dőlt hátra Randy –, végül is… előttünk az egész nap, nem? Meg foglak győzni. Igen, ez olyan kérés, amit sosem bírnék visszatéríteni, de te sosem vársz semmit a tetteidért cserébe.
– Akkor elpocsékolod a napod.
– Őrajta lehet segíteni. Meg foglak győzni, mert nem hagyom, hogy egy ártatlan lélek elpusztuljon csak azért, mert beijedtél.
Ben félrenyelte a harmadik korsó tetejéről leszürcsölt habot, mire barátja ravasz vigyort villantott.
– Ennek semmi köze a gyávasághoz – próbálkozott.
– Akkor miért nem vállalod?
Inkább félretolta a korsót, és kézfejével megtörölte a száját.
– Még mindig nem fogtad fel. Elrontottam. Az én hibám, hogy Andy…
– Mondom. Beijedtél.
– Ezzel nem tudsz meghatni.
Randy hirtelen szélesre húzta a vigyorát. Bennek kicsire szűkült a gyomra.
– Nagy kár, pedig ez a lány cserébe talán gyógyír lehetett volna a te dilemmádra. Nem vagyok helyi, de képben vagyok azzal, mekkora gáz van Hillfordban. És azzal is, hogy magadra vállaltad az elhárítását. Ja, meg azzal is, hogy nem akarjátok nagydobra verni a dolgot. Meg azzal is, hogy nem boldogulsz.
Ő maga részletezte a problémát, még jó, hogy Randy képben van mindennel!
Hah. Most rajta volt a sor, hogy mély levegőt vegyen, és hogy leplezze, barátja mennyire feszesre húzta már az idegszálait, elfúló kuncogást hallatott.
– És miként is lehetne a segítségemre? – kérte számon gunyorosan.
– Azt én nem tudhatom – vont vállat Randy –, nem látok az emberekbe.
Ben a fejét rázva hümmögött, és kért még két felest.
– Egyébként megmozgattam már néhány követ, és elintéznék, hogy a kölyköt börtön helyett közmunkára ítéljék – fogott bele komoly, ellentmondást nem tűrő tónusban Randy. – Azért van előnye, ha egy ekkora városban hadnagy az ember. Olyan sokat nem is kellett győzködnöm odafent senkit; amint megemlítettem a neved, hajlottak az ötletem felé. Ezt felfogod, ugye? Hajlandóak megszegni a szabályokat, ha te is hozzájárulsz.
– Blöffölsz – ráncolta a homlokát Ben. – Andy után…
– Andy menthetetlen volt. A lánya nem az. Mindjárt mész vissza Hillfordba… vidd magaddal. Egy kis levegőváltozás jót fog neki tenni. Amúgy is túl sok a szmog mostanában a városban.
– Olyan lelkes vagy. Miből gondolod, hogy te nem tudnál segíteni neki?
Randy arca itt elsötétült.
– Mert aki át tudja érezni a helyzetét… az te vagy, gladiátor.
Ezután minden összefolyt Ben előtt. Főként érzések, szagok, képtöredékek maradtak meg. Dühös volt, talán kiabált is. Az biztos, hogy legurított még néhány… valamit. Igen, biztosan kiabált, mert fájt a torka. Nem engedte Randynek, hogy ő fizessen. Nem kér ő szívességet senkitől. Megbotlott egy széklábban, és majdnem elterült a földön. Látta a szüleit, érezte apja kőkemény öklét az arcán… és még sok más helyen. Majd megelevenedett a ring és az üvöltő tömeg. Mohón szedte a levegőt, miközben ellenfele vadállatiasan felmordult. Aztán az a nyálas vigyora hirtelen Andy Ward képére került. A férfi nevetett, jó öblösen. Közben hencegett. Mindent bevallott Bennek. A legapróbb részletekig. Hogyan fojtogatta Sandrát és erőszakolta meg a gyerekük szeme láttára. Hogyan rontott a gyerekének egy kalapáccsal. És az az öntelt… gonosz mosoly, ami szétterült az arcán… Bent hányinger kerítette hatalmába. A vécé fölött térdepelt, és képtelen volt kiverni a fejéből azt a mosolyt. Ahogy a saját, régi gúnynevét sem tudta.
Aztán valamikor másnap hajnalban magához tért… viszonylag tiszta fejjel. Ezúttal nem hallotta a részeg fiatalokat, sem az éjszakai melósokat. Az ágyában feküdt csurom vizesen, enyhén reszkető tagokkal, fülzúgással. Mikor sikerült kibotorkálnia a konyhába vízért és valami piruláért, egy cetlit talált a hűtőre ragasztva.

Reggel fél kilencre várlak az őrsön.
- R.

Nem emlékezett, mit válaszolt Randynek, de az kizárt dolog, hogy igent mondott.
Megosztás:

2018. február 8., csütörtök

Gladiátor 1. - Nyitány

Igyekszem tartani magam az ígéretemhez, szóval: friss, ropogós, új sztori!

Cím: Gladiátor
Kategória: Dráma, Rejtély, Thriller
Korhatár: 12 (még változhat)
Figyelmeztetés: Felkavaró jelenetek
Tartalom: Jaye Ward egy problémás fiatal. A kapcsolata a családjával nem épp úgy alakult, ahogy az elvárható lett volna. Ahelyett, hogy egyetemre járna, céltalanul vergődik a nagyváros szmogködében, és hogy valahogy megteremtse magának az aznapi betevőt, bűnöző életmódot folytat. Ja, és arcpirítóan arrogáns. Meg makacs.
Benjamin Burton egy problémás nyugdíjas. Fogorvosi karrierje ugyan sok távlatot nyitott, ám aki annyi szájban vájkált már, mint ő, hamar rádöbben, hogy az élete minden, csak nem boldog. Korán visszavonult, hogy hobbijának éljen, de ahelyett, hogy élvezné a szabadságot, ellenséget ellenségre halmoz. Ja, és arcpirítóan makacs. Meg arrogáns.
Ereszd össze ezt a két teljesen különböző (vagy annyira mégsem?) embert, és rejtőzz el az elszabadult pokol elől.

A történet felépítése a Csillagtolvajéhoz hasonlít. A fejezetek kiragadott részletek a két fő karakter életéből a találkozásuk után. A fejezetek között beugorhat néha egy-két amolyan kitekintő, ami nem része a fő sodorvonalnak, de szorosan kapcsolódik hozzá. A kitekintő fejezeteken kívül minden E/1-ben íródik, Jaye Ward szemszögéből.

Oh, és ne várjon senki mindenre választ az elején. Csak kérdéseket. Jó olvasást!


A rendőr fogcsikorgatóan bosszantó félmosollyal az arcán ücsörgött velem szemben. Ha nincs közöttünk az asztal, már valószínűleg rég rávetettem volna magam, holott nem szokásom felkapni a vizet. A bilincset a csuklómon szándékosan nem említettem; ha nagyon akarom, már rég a padlón csörrent volna. Mégsem tettem semmit, mert tudtam, hogy tesztel. Éreztem, hogy a bőröm alá hatol és szinte morbid jókedvvel pengeti az idegszálaimat, mintha azok csak egy gitár húrjai lennének. Nyilvánvaló volt, hogy az utam innen egyenesen a sittre vezet, szóval egy aspektusból már veszítettem, nem hagyhattam, hogy egy másikból is vereséget mérjenek rám. Különösen nem ez a… elfelejtettem a nevét. Annyira jelentéktelen, kicsi ember, hogy még a neve sem méltó arra, hogy bárki agyába beleégjen.
Bajusz. Igen. Úgy döntöttem, Bajusznak fogom hívni. Ez volt az egyetlen, amit jellegzetesnek titulálhattam rajta, és ezt is pusztán azért, mert az… az izé a szája fölött valami rettenetesen festett. Esküszöm, ha nagyon koncentráltam az ősz szálakra, megállapíthattam, mit reggelizett.
Széles mosolyt villantottam, és már egyáltalán nem éreztem, mennyire szúr is a tekintete. Igazából a hányinger miatti grimaszomat akartam elfedni vele, de Bajusz reakciójából ítélve működött. Még szép, hogy működött.
– Őszinte lehetek veled?
Nem kérdésre számítottam, de ha már sikerült meglepnie, úgy döntöttem, kiérdemli, hogy nyitva tartsam a fülem.
– Kiszagolnám, ha nem lenne az.
A mosolya szélesebbé vált, arckifejezéséről sütött az elégedettség. Mintha csalódást okoztam volna, ha nem hasonló válasszal rukkolok elő.
– Most miért sikerült elkapnunk?
– Az illetékes nem avatta be?
– Én tőled szeretném hallani.
Hátradőltem a székemben. Eléggé törte már a hátsóm, de mivel ragaszkodtam a domináns pozíciómhoz, nem hagytam, hogy a feszengés látszódjon rajtam. Csak természetesen, mintha otthon lennél. Vagyis… izé… mindegy.
– Nem ettem eleget és leesett a vércukrom. Buta hiba volt a részemről.
– Nagyon nem kéne bikáznom az egódat, mert már így is alig férünk el tőle, de sok tehetség szorult beléd. – Bajusz íriszei bizarrul csillogtak. – Csak kár, hogy hülye vagy mellé.
Éreztem, hogy megrándult a jobb szemhéjam. Hiába reménykedtem, jelvényes barátom észrevette.
– Az egyik legagyafúrtabb tolvajként tartunk számon, és hidd el, hadnagyként sok őrült esetnek lehettem már szemtanúja. Én azért titkon szorítottam, hogy még néhány évig üldöznünk kelljen. Nem mintha unalmasak lennének a napjaink egy ekkora nagyvárosban, de téged különösen izgalmas volt követni.
– És miből gondolja, hogy sokáig itt fogok dekkolni? – húztam magasra a szemöldökömet. Bajusz erre jóízűen kuncogott, és még a szeméből is kitörölt egy könnyet. Ez aggasztott egy kicsit. Egy jelentéktelen ember aggaszt. Haha. Ez új.
– Oh, emiatt ne fájjon a fejed, nem fogsz sokáig itt maradni.
– A sitten sem áll szándékomban bemelegíteni az ágyat.
Ekkor mintha villant volna valami Bajusz tekintetében, és olyan szélesre húzta a mosolyát, hogy az enyém lehervadt tőle. Sőt, a karom is libabőrös lett.
– Mint mondtam, sok tehetség szorult beléd, kölyök. Meg sok felesleges energia, amit nem ártana elégetni.
– Futnom kell a cellámig?
Bajusz figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Szerencsés vagy; sikerült megúsznod a kínkeserves bírósági tárgyalások sorozatát. Persze megjárna neked, hogy végigkínlódd, de kicsit szorít az idő.
– Tök mindegy, mennyi évet kapok, úgyis tudja, hogy tizedét sem fogom letölteni.
Már megint az az idegesítő kuncogás.
– Senki sem fog rácsok mögé dugni; közmunkára ítéltek.
Bajusz ott és akkor ledöntött a dominancia trónjáról… méghozzá egy bosszantóan laza csuklómozdulattal. A maszkom megtört, és láttatni engedte a döbbenetemet.
– A köz tett értem valaha bármit is? Én nem igazán emlékszem. Én ugyan miért törném magam érte?
– Hm… talán ha te elkezded, a köz reagálni fog rá? – vonogatta a vállát tanakodva Bajusz.
– Biztos, hogy nem akarnak inkább lesittelni? Izgalmasabb lenne a szökésem miatt felforgatni mindent, mint azt bámulni, hogyan szedek szemetet az utcán… Mások szemetét, ugye.
– Tényleg ezt akarod? Őszintén… én nem annak a típusnak néztelek, aki minden nap lepacsizna a dilidokival, de ha nagyon ragaszkodsz hozzá…
Áldottam az embert, aki épp ebben a pillanatban mert kopogni az ajtón, mert elterelte Bajusz figyelmét, és nem láthatta, ahogy leesik az állam. A koppanást meg remélhetőleg összetévesztette a kopogással. Habár… egyre kevésbé hittem, hogy könnyen átverhetem. Ez viszont érdekes figurává tette. Szerettem az olyan embereket, akik mutatnak valamit, akik kicsit színesebbé teszik a mindennapjaimat. Kár, hogy a legtöbb balféket olyan könnyű rángatni, mintha zsinórt kötöttem volna rájuk.
Az érkező egy középmagas, határozott kiállású férfi volt, nagyjából Bajusz-korabeli. Hajdan fekete haja már elkezdett őszbe fordulni, arcán ráncok redőztek, szája pedig furcsa grimaszba torzult. Ő is nevetséges bajuszt viselt. Mi a fene van ma a vénekkel?
A szeme azonban… nagyot nyeltem, mikor a tekintete találkozott az enyémmel. Küzdenem kellett, hogy a könnycsatornám ne hagyjon cserben és hogy a légzésem egyenletes maradjon. Pucérnak éreztem magam előtte. Bajusz is a bőröm alá mászott, de ő… ő úgy látott belém, mintha X-sugárral élezték volna a szemét.
Próbáltam annyira elkényelmesedni a székemben, amennyire lehetett, és igyekeztem lenéző arccal, fitymálva végigmérni.
– Ő lenne a dilidoki? – Még egy gúnnyal telített kuncogás is kiszökött a számon, ráadásul olyan könnyedén, hogy éreztem, ismét elemembe jövök.
Bajusz felnevetett és megveregette az érkező vállát. Az egy fejbiccentéssel üdvözölte a hadnagyot, aztán tekintete visszavándorolt rám.
– Ő itt egy nagyon kedves barátom, Benjamin Burton. És nem, ő nem dilidoki. Fogorvos.
Míg Bajusz bemutatta, addig mi némán farkasszemcsatát vívtunk egymással. Annyira magabiztos voltam, hogy én kerülök ki győztesen, hogy minden izmom megfeszült, mikor az öreg még akkor is bírta, amikor nekem már erőlködnöm kellett. Oh, de még hogy bírta! Halvány mosolya végig jelen volt (hibátlan, hófehér fogsor… de persze, miért is várna mást az ember egy fogorvostól?), és olyan bosszantó lazasággal támasztotta az ajtókeretet, hogy ha nem viseltem volna a bilincset, már levakartam volna a mázat az asztal tetejéről.
– És milyen nagyra tátsam a szám? Gondolom nem kell fáradnom; ahogy elnézem, még egy páciense sem fuldokolhatott alatta…
Bajusz ismételten figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet.
– Ben korán nyugdíjba vonult, hogy hobbijának éljen. Az elmúlt egy-két hétben azonban egy kis gondja akadt… és segítségre van szüksége.
Komikusan tágra nyitottam a szemem.
– Ezen én nem segíthetek. Erre a bajra is kitaláltak már ilyen-olyan orvosságot, nem? A gyógyszertárakban sem ajánlottak semmit? Vagy ennyire reménytelen volna?
Felhúzott, hogy a fogdoki – Ben – egyáltalán nem reagált. Ugyanolyan lazasággal döntötte a vállát a keretnek, mint eddig, és ugyanolyan elemző szempárral méregetett, ha nem elemzőbbel. Kóstolgatni akarsz?
– Nem akarjuk nagydobra verni a dolgot, ezért pont kapóra jött, hogy horogra akadtál – folytatta Bajusz. – Ha jól sejtem, többek között precíz vagy, éles megfigyelő és jó a kézügyességed…
– Én ugyan hozzá nem érek – vágtam közbe gúnyosan és fintorogva.
– …szóval a közmunkát Ben karjai között végezheted.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bajusz széles vigyort villantott, a fogorvos pedig még mindig figyelmesen méricskélt. Szerintem amióta belépett, egyszer sem pislogott.
– Legális eljárás ez egyáltalán? – fordítottam komolyra a szót. – Mit szólna ehhez az ügyvédem, hm?
– Az ügyvéded a feleségem. – Érkezése óta Ben most szólalt meg először. Egy: rekedtes, ugyanakkor mély és tekintélyt parancsoló hangja volt. Valószínűleg jócskán ragadt már kátrány a hangszálaira és a tüdőlebenyeire. Kettő: minden levegő kipréselődött a mellkasomból. Burton. Az ügyvédem neve Dr. Loraline Burton.
Kuncogni kezdtem. A kuncogás lassan kiadós nevetésbe csapott át. A két férfi csatlakozott. Sokáig nevettünk, egészen belefáradtam. Ilyen nincs. Azért ennyire nem kicsi a világ.
Végül Bajusz torokköszörülésével visszakanyarodtunk a topikhoz.
– Tehát… csakhogy összegezzem, és biztosra menjek, hogy megértetted: a tolvaj életmódod súlyosságából kiforrt börtönbüntetésedet közmunka váltja ki, amit Ben fog kiszabni rád. Hogy pontosan mi lesz a feladatod, majd ő ismerteti.
– És meddig fog ez tartani? – kérdeztem unottan, bár Ben elemző tekintete nyilván kiszúrta a palástolt pánikot.
– Addig, amíg el nem hárul a probléma. Ez lehet akár egy hét… vagy több hónap. Kizárólag rajtad áll. Meg az időjárási viszonyokon. Mostanában elég csapadékos arrafelé, nem?
– Ne is mondd… sok helyen már derékig ér a sár – panaszolta Ben.
– Sár? – kérdeztem rögtön.
– Jól van, akkor én most… khm… magatokra hagylak benneteket. Ismerkedjetek. Oh, és kösz a tegnapi sört, jövök neked eggyel.
– Csak eggyel? Egész életedben adósom leszel.
– Ugyan, azt még nem tudhatod.
Megveregetve a fogdoki vállát, Bajusz elhagyta a kihallgatószobát. És ekkor éreztem, mennyire ránk nehezedett a levegő. Ahogy a fogdoki egyre áthatóbban méregetett, úgy váltam egyre feszültebbé. Bár hátradőlve ücsörögtem, a lábujjaim a cipőm belsejét kapargatták. Szerintem a bal zoknim már ki is lyukadt a súrlódástól.
– Akkor…? – törtem meg a csendet, ám mire folytathattam volna, Ben belevágott.
– Nincs szükség ismerkedésre, pontosan tudom, ki vagy. – Gunyoros arckifejezése pillanatok alatt sötétté vált.
– Oh. Igazán?
– Egy arrogáns és beképzelt kölyök, aki a szülei után sóvárog, és gyávaságból a könnyebb utat választotta.
– Tessék? – Előredőltem a székemben. Már nem palástoltam a bennem eluralkodott feszültséget.
– Jól hallottad. Ahelyett, hogy összekaptad volna magad, jobbnak láttad, ha bűnöző életmódba kezdesz, mert hát lopni mégiscsak könnyebb, mint megdolgozni a betevő falatokért. Nem törődsz semmivel és senkivel magadon kívül; azt hiszed, te vagy a világ közepe, hogy bárkit kedved szerint manipulálhatsz. Egy kis felvilágosítás: az emberek nem játékszerek. Te pedig nem vagy bábmester. Csak egy szerencsétlen, sárba lökött gyerek, aki a szülei hanyag magatartása miatt mindenkit gyűlöl és megvet. Neked még a börtön sem elég megalázó büntetés… a romlott szájszagodtól előbb szétrohadnának a falak, mint a szétvert holttested.
– Ha azt hiszi, belém mászhat, nagyon téved. – Olyan mélyen csengett a hangom, hogy magamat is megleptem.  – Nem tud rólam semmit.
– Én nem úgy látom, hogy tévedtem volna – villant veszedelmesen a fogdoki szeme. Csak most tűnt fel, milyen közel is hajolt hozzám, mert sikerült megállapítanom, hogy szürke íriszei vannak. – Randy elintézi neked, hogy holnapra utazásra készen állj. Bátorításnak szánta, de közlöm, hogy nem fogod letudni a feladatot egy hét alatt. A helyszínen majd megkapkod a részleteket.
Ben felegyenesedett, aztán az ajtóhoz lépett.
– És a bilincs? – csörgettem meg a tárgyat.
– Ki tudsz belőle szabadulni. Bár nem ajánlom. Randy még mindig otthon van a közelharcban. – Azzal magamra hagyott.
Megosztás:

2018. február 5., hétfő

Dráma, dráma, DRÁMA


Már az előző bejegyzésemben kifejtettem, mire számíthattok. Nos, néhány program és ihlet közbeszólt. Pontosan ez az oka, amiért nem szeretek tervezni, mert ha előre forralgatok valamit, annak az eredménye maximum az lesz, hogy a forralt dolog... nos... kifut. Most is így jártam, de senkit sem akarok untatni a részletekkel, inkább közzéteszem, pontosan mire is lehet számítani a napokban:

Nos... van egy sztori, amit mindeddig ügyenesen rejtegettem előletek, de csak azért, mert nem éreztem elég jónak, elég tartalmasnak ahhoz, hogy belevágjak. Sokáig azt hittem, nem lesz belőle semmi, hiszen a meglevő történeteimhez képest ez... egyrészt más, másrészt végtelenül egyszerű (de annyira mégsem). Ez a sztori nem sci-fi. Nem akció. Még csak nem is fantasy. Itt a karakterek teljesen hétköznapi személyek, akiknek rengeteg magánéleti problémájuk van, és nincs konkrét "küldetés", amit meg kell oldaniuk. Nem kiválasztottak, nincs különleges képességük, nincs céljuk - egyszerűen csak valahogy boldogulniuk kell az életben. Itt a cselekmény nem pörög villámgyorsan, itt nem kell attól tartani, hogy a sötét szobában egy gyilkos várakozik a prédára. Ez a sztori dráma. Ez a sztori a karakterek közti interakciókra épül. Ennek a sztorinak nincs vége (legalábbis én nem tudom, mi az). Ez a sztori egyszerre eseménytelen és eseménnyel teli.

És amennyire különlegesnek előadtam, épp annyira átlagos vagy az alatti.

Jaye Ward egy problémás fiatal. A kapcsolata a családjával nem épp úgy alakult, ahogy az elvárható lett volna. Ahelyett, hogy egyetemre járna, céltalanul vergődik a nagyváros szmogködében, és hogy valahogy megteremtse magának az aznapi betevőt, bűnöző életmódot folytat. Ja, és arcpirítóan arrogáns. Meg makacs.
Benjamin Burton egy problémás nyugdíjas. Fogorvosi karrierje ugyan sok távlatot nyitott, ám aki annyi szájban vájkált már, mint ő, hamar rádöbben, hogy az élete minden, csak nem boldog. Korán visszavonult, hogy hobbijának éljen, de ahelyett, hogy élvezné a szabadságot, ellenséget ellenségre halmoz. Ja, és arcpirítóan makacs. Meg arrogáns.
Ereszd össze ezt a két teljesen különböző (vagy annyira mégsem?) embert, és rejtőzz el az elszabadult pokol elől.

Szinte minden olvasható történetem akciódús vagy valamilyen posztapokaliptikus világban játszódik és tele van rejtéllyel, csavarokkal (legalábbis ezt szerettem volna elérni). Ez a sztori ehhez mérten már-már unalmasan egyszerű. És unalmas.

Szóval miért döntöttem úgy, hogy inkább ezt fogom a sorban legelőre venni? Mert szeretem a kihívásokat, és mert szeretek újat kipróbálni. (És ezek után már semmi újba nem vághatsz bele, Jolt, mert kipurcansz ennyi minden mellett!!)

Oh, és még egy unalmas kedvcsináló:

"Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Bajusz széles vigyort villantott, a fogorvos pedig még mindig figyelmesen méricskélt. Szerintem amióta belépett, egyszer sem pislogott.
– Legális eljárás ez egyáltalán? – fordítottam komolyra a szót. – Mit szólna ehhez az ügyvédem, hm? 
– Az ügyvéded a feleségem."

"Áldottam az embert, aki épp ebben a pillanatban mert kopogni az ajtón, mert elterelte Bajusz figyelmét, és nem láthatta, ahogy leesik az állam. A koppanást meg remélhetőleg összetévesztette a kopogással. Bár egyre kevésbé hittem, hogy könnyen átverhetem. Ez viszont érdekes figurává tette. Szerettem az olyan embereket, akik mutatnak valamit; kicsit színesebbé teszik a mindennapjaimat. Kár, hogy a legtöbb balféket olyan könnyű rángatni, mintha zsinórt kötöttem volna rájuk."

"– Én mostra gondoltam.
– Mostra? Reggel nyolc múlt, Randy.
– Tudom, de szeretnék valamiről beszélni veled, és hidd el… ehhez nem lesz elég egy sör.
Ben sok mindenre számított, kismillió forgatókönyv állt össze a fejében, de amikor a pultos kiadta az első kört (Randynek világos, neki barna sört) és Randy köntörfalazás nélkül belefogott, megállt benne az ütő. Első dolga volt felkészíteni a csapost arra, hogy két szétcsapott öreget kell ma hazakísérnie."

Ha az erdőfalók is úgy akarják, a napokban érkezik az első fejezet(-féle?). (A címre pedig nyilván mindenki rájött?)
Megosztás:

2018. január 19., péntek

Előrejelzés: eső várható


Először is: valamilyen ismeretlen oknál fogva eltűnt a fejléckép. Ezt igyekszem majd orvosolni. Másodszor...

...egy jó ideje már nem toltam fel a képem blogspotra, de sajnos elhúzódott a vizsgaidőszak. Az időpontjaim a lehető legbalfékebb módon kerültek meghirdetésre (fele nagyon korai időpontban, fele nagyon későiben), de legalább az ünnepek alatt nem kellett a tanulás miatt görcsölnöm. Most, hogy végre (remélhetőleg) sikerült túltennem magam rajta, szeretnék ismét elmerülni az írásban és az olvasáshoz felsorakozott regényeimben (meg nem ártana lemerítenem az elemeket az xbox kontrollerében, de ez más kategória).

Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim! Az időjárás-előrejelzés szerint az elkövetkezendő hetekben szétszóródott ötletek és mappák rendszerezésére van kilátás, nyugatról pedig heves bejegyzésvihar várható zenékkel, kulisszatitkokkal, egypercesekkel és ízelítőkkel. Fejezetekre egyelőre nem kell számítanunk. Köszönöm a figyelmet, további szép estét kívánok!

Az időjárás-jelentésem legutolsó mondata szívet fájdító, de mivel a vizsgákra való tanulás (még ha nem is mondanám annyira nagyon-nagyon veszélyesnek) sok időt és energiát igényelt a részemről, összecsapott munkát pedig nem akartam kiadni a kezeim közül, kénytelen voltam behúzni a kéziféket egy időre. Most ideje kiengedni, de mivel én mindig előredolgozok (már ami a kisregényeket, regényeket illeti), amíg a készülő történet legalább háromnegyedét meg nem írtam (a lektori munkám ebben a háromnegyedben nincs benne), nem fogok feltenni semmit.

Apropó, készülő történet. Kicsit haragszom magamra, hiszen annyi projektet sikerült felhalmoznom, amennyivel egyszerre képtelenség bírni. Ebből kifolyólag kénytelen leszek döntést hozni affelől, melyik projektemet vegyem előre. (A Szárnyakkal folyamatosan, de lassan fogok haladni, tekintve, hogy gyakorlatilag egy űrlény-nyelvet leszek kénytelen létrehozni.) És ez a döntés pokoli nehéz. (Ha! Már másodszor sikerült elkerülnöm a káromkodást! Achievement unlocked!)

A Stinger teljes váza megvan már egy ideje (ergo pontosan tudom, mi a befejezése és hogy hogyan jutunk el odáig), és bár a legapróbb részek még hiányoznak, ezek legtöbbje úgyis mindig menet közben érkezik.
A Windfall pillérei vége ugyan nincs még meg igazán, de az elmúlt egy-két hétben dolgoztam ki egy ütős konfliktusrendszert, ráadásul még mindig ennek a történetnek a karakterei állnak hozzám a legközelebb.
A Csillagtolvajhoz ugyan sosem volt kidolgozva történetív, csak egy-két ötletemet írtam meg novella formájában, mégis ezt a történetet szeretitek a legtöbben. (Wattpadon már több mint 100 vote érkezett mindössze 4 feltöltött fejezetre!)
A Tűz-sorozathoz már többször elhintettem néhány morzsát, viszont az ötlet mondhatni csak afféle fellángolás volt (Haha! Béna poén beillesztve!). DE! Továbbra is látom benne a fantáziát, igaz, sajnos még nagyon kevés anyagom van hozzá, amivel dolgozhatok.
A Sárkánylovasok című bejegyzésemben reklámoztam, hogy van egy kész vázlatom egy fanfictionhöz, a probléma csak az, hogy valamiért hatalmas kihívás elkezdeni, pedig sokat ültem már fölötte. Hiába, saját karakterekkel és világgal jobban tudok dolgozni, de ez a vázlat nagyon tetszik, és kár lenne hagyni elkallódni.

Szóval... így állok jelenleg. Úgy nagyjából. Ezen a döntésen még rágódnom kell, de előbb-utóbb majd csak lesz valami! Azért a véleményetekre kíváncsi volnék, elvégre mégiscsak ti vagytok az olvasók! Ti mit olvasnátok szívesebben és miért? Esetleg akadt bármiféle észrevételetek? Azt is nagyon szívesen várom!
Megosztás:

2017. december 24., vasárnap

Szárnyak - Karácsonyi novella

Üdv néktek! Mielőtt kellemes ünnepeket kívánnék, lenne egy fontos mondandóm. Bár a blogot már ráhangoltam az új sztorimra, a helyzet az... hogy körülbelül két nappal ezelőtt annyira megcsapott az ihlet, hogy még most is sajog a fejem. Ezúttal olyan súlyos, hogy máris több oldalnyi vázlat lepötyögésén vagyok túl, illetve egy ujjgyakorlattal és ünnepekkel összekötött novellát is összerántottam. Szóval döntést hoztam: ezt fogom előre venni a sorban, hiszen már annyira klasszul összeállt a sztori a fejemben, hogy kár lenne halogatni. Ráadásul ez a sztori másabb lenne, mint az eddigiek.

Hogy mit kell róla tudni? Nos, sci-fi lesz, egy disztópikus földi telet fog bemutatni űrlényekkel folytatott harccal. A főhősnőnk Blue Winters, aki az Alpok Kiképzőközpont egyik újonca, és arra képezik ki, hogy szembeszálljon a rejtélyes Strikekkel a fronton. Csakhogy Winters nem híve az öldöklésnek, és azzal, hogy megkíméli egy Strik életét, minden a feje tetejére borul...

Blue Winters stílusa hajaz Skylar Brandt stílusára, így aki kedveli a Csillagtolvajt, biztos, hogy ezt a sztorit is kedvelni fogja!

Az alábbi novella telis-tele van megválaszolatlan dolgokkal, de nem is az volt a célom, hogy most rögtön minden információt megosszak veletek. Ez a novella az én ajándékom, egyben kedvcsinálóm ehhez a történethez, mely a Szárnyak címet fogja viselni.

Jó olvasást hozzá, és kívánok mindenkinek nagyszerű karácsonyt!


Dátum: A Háború 208. évének december 25-ei napja
Idő: 1826 óra
Helyszín: Alpok Kiképzőközpont
Bejegyző: Blue Winters

Gibbs egy kicseszett hóvihart táplált a szimulációba. Mintha nem lettek volna elegek az odakint tornyosuló hókupacok, amik a 137/h-s széllökéseknek hála szinte teljesen eltorlaszolták a bejáratot. Tudni illik, hogy ezek a szimulációk híresek a realisztikusságukról. Nemcsak látod a hideget, de érzed, ahogy a ruhád alá fészkeli magát, és a csontodig hatol. A francba is, fáztam, meg sem próbálom tagadni. A száguldó hópelyhek a maszkomnak csapódtak, és ha eddig azt hittem, nem látok semmit, hát most már tényleg lemondhattam egy érzékszervről. A maszkommal érintkező pihék hamar vízzé olvadtak, ezzel elmosva a hőérzékelő lencse által jelzett alakokat is.
Egyedül maradtam. Mivel egy valós hóvihar biztosan elvágná a kommunikációt a csapattagok között, ezúttal kénytelenek voltunk nélkülözni a rádiókat. Őszintén, nem mintha bántam volna. Egyáltalán nem hiányoztak az ostoba beszólások, a nárcisztikus megnyilvánulások vagy a vulgáris kirohanások, különösen, ha egy támadásra kellett összpontosítanunk.
Szóval csak én voltam, a zúgó szél, a fekete-szürke terepruhámon pattogó hópelyhek és… Sinatra? Tágra nyílt szemmel meredtem körbe. A zene egyszerre minden irányból érkezett, túlharsogva a vihar moraját. Mintha maga a hó ontotta volna magából a dallamokat. Elhúztam a számat. Tipikus Gibbs.
Ha a mai napot is túlélitek, karácsonyozhattok. – A kiképző szavai titkon felvillanyoztak mindenkit, ami nem is csoda, hiszen a Strikek megjelenése óta egyetlen embernek sem lehetett igazán alkalma arra, hogy a bibliai Megváltó születését annak rendje és módja szerint megünnepelhesse. Bár újonctársaimmal nem mind jöttünk ki jól, biztos voltam benne, hogy ezen alkalomból megenyhülnek egy kicsikét. Már ha teljesítjük ezt a szimulációt élve.
Egy mély levegőt véve nagy nehezen elindultam, lézertöltetes puskámat végig magam előtt tartva. Fogalmam sem volt, merre haladok, mindenütt fehéret láttam. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán körbe-körbe araszolok, mint egy idióta, mert hogy falba nem ütköztem még, azt máshogy nem tudtam elképzelni.
Aztán kiszúrtam. Valami fekete félig a hóba fúródva. Baljós. Így is össze-összekoccantak a fogaim, de igazán csupán akkor hűltem el, mikor kellő távolságba értem. Egy Strik-sikló roncsai hevertek előttem, az alkatrészek között egy több sebből vérző, megtépázott Strik térdelt. A jelenlétemre felkapta a fejét, és csak meredtünk egymásra. Percek is elteltek, mire végre feleszméltem annyira, hogy ráfogjam a fegyverem.
Az ujjam ott rángott a ravasz felett, és… egyszerűen nem bírtam meghúzni. A Strik siralmas állapotban volt, narancssárga, könnyekben úszó szempárja kegyelemért könyörgött, Sinatra pedig a szeretetről énekelt. A francba, nem… nem ment. Leeresztettem a puskát. A Strik ebben a pillanatban felegyenesedett, és állatias vicsort küldött felém. Mire ismét ráemelhettem volna a fegyveremet, már a földön hevertem fájó törzzsel és foltos látással.
Két lövést és egy elfúló nyüszítést hallottam… majd semmi. Még Sinatra is mélységesen hallgatott. Aztán visszatért minden. A csapatunk vezére, Hailee Decker tornyosult fölém lihegve, egyik kezével a mellkasomat préselve a földhöz, a másikkal a gyomromba tenyerelve. Tekintetében a düh villámai cikáztak, és ekkor tudtam, hogy bajban vagyok.
– Mégis mit művelsz, Winters? – sziszegte méreggel a hangjában. Nem bírtam válaszolni. Mikor végre lemászott rólam, a többi társamat is szemügyre vehettem. Középütt Burnet állt, frissen elsütött puskájának csövét a halott Strikre szegezve.
– Hagytad volna, Decker – szólt hátra gunyorosan és némi undorral. Magamban füstölögve tápászkodtam fel. Már annyira készültem visszaszólni, de Gibbs ekkor lekapcsolta a szimulációt, visszarepítve bennünket a tágas, szürke térbe.
– Szép lövés, Burnet – dicsérte meg a srácot. – A mai edzésnek ezzel vége is. A leckét pedig jól jegyezzétek meg. – Hirtelen túl sok szempár vetült rám. – Nem szabad, hogy egy sebzett Strik megtévesszen. Tilos életben hagyni bármit, ami mozog és nem földi eredetű, világos? – Gibbs az utolsó szót olyan élesen kurjantotta a fülembe, hogy összerezzentem.
Miután engedélyt kaptunk a lelépésre, lassan mindenki eltűnt a szimulációs teremből, de senki sem szalasztotta el a lehetőséget, hogy a kijárat felől egy utolsó, haragos pillantást ne lövelljen felém. Amint kettesben maradtunk Gibbsszel, a férfi nehéz tenyerét a vállamra fektette.
– Az egyik legtehetségesebb lövész és közelharcos lehetnél. Miért cseszed el mindig?
A Háború 208. évében kihagytam a karácsonyozást. Ahogy a tavalyit is.

0010011101

Dátum: A Háború 209. évének december 25-ei napja
Idő: 2017 óra
Helyszín: Alpok, Cha’ante lezuhant siklójának krátere
Bejegyző: Blue Winters

Betartott egy darabig, de nagyjából sikerült elmagyaráznom Cha’anténak, mi is az a karácsony. Ha jól vettem ki a válaszából, akkor a Strikeknek is vannak ünnepnapjaik, bár már fogalma sincs, most náluk otthon épp hányadikát írhatnak, köszönhetően az eltérő hosszúságú napoknak itt a Földön. Kimondhatatlanul megsajnáltam, de nem akartam, hogy bármelyikünk elkenődjön, így igyekeztem elterelni a gondolatait a témáról.
Elemes gyertyákat gyújtottunk, majd spirálokat formáztunk karbonszálakból és teleaggattuk velük az egész pilótafülkét. Közben kihelyeztem a műszerfalra a Gibbstől elcsent, szinte kőkorszakból való zenelejátszót (hogy miért működik, a mai napig nem bírom felfogni), és elindítottam rajta Sinatrát. Cha’ante nagy szemekkel figyelt és hegyezett fülekkel fülelt. Sinatra szinte azonnal elnyerte a tetszését. Hirtelen megragadta a karom, és addig-addig hadonásztunk a zenére, míg le nem vertük a felaggatott spiráldíszek legalább felét.
Miután másodszorra is teleszórtuk velük a pilótafülkét, előhalásztam a táskámból a termoszom, majd két pohárba gőzölgő forralt bort öntöttem. Az egyiket Cha’ante felé nyújtottam. Ő először félve nyúlt érte, de amint belekortyolt a borba, arca rögvest felragyogott.
– Dimik heinf’allel! – Annyira ízlett neki, hogy az én adagomat is felhajtotta. Én pedig hosszú idő után először jóízűen nevettem. Odakint a szakadó hó lassan betemetett mindent, de egyáltalán nem éreztem a hideget.
A Háború 209. évében egy lezuhant Strikkel karácsonyoztam. És azt kívántam, bár minden nap karácsony lehetne.
Megosztás: