2017. október 20., péntek

Kihívás - Új remény

Oké... igazából két új sztoriötletem van... de még egyet sem tudok belenyomorgatni a napirendembe, nemhogy kettőt! Az előző szerintem ötletes és egyedi, míg a mostani lélektanilag kicseszett erős... Szóval vannak gondok. :') Ez a mostani kihívásra íródott darab ehhez az új ötlethez kapcsolódik, de egyelőre nem rakom ki a kihívás blogra, mert jóval 400 szó fölött van a terjedelme.
(Egyébként... megszemélyesítettem a négy elemet (ezesetben a tüzet), mert... miért ne?)

Lehet, hogy egy-két olvasói vélemény kisegítene. Melyik új ötletemhez íródott "bemelegítő" szösszenet ragadott meg jobban? A Füst vagy az Új remény? Kíváncsi vagyok. :)


Léteznek látomások egy olyan posztapokaliptikus világról, melyet felemésztett a Tűz. A Tűz, melynek ominózus lángjai megállíthatatlanul terjedve gyilkoltak, nem kímélve semmit és senkit. A Tűz, melynek lángjai nem hagytak mást maguk után, csak hamut és pusztaságot – egy olyan kopár és lelketlen földet, melyen élet nem teremhet újra.
A Tűz pusztán nevet ezeken az ostoba, emberagy szülte képzelgéseken. A disztópikus világkép bekövetkezett ugyan, de korántsem úgy, ahogy azok a csúszómászók megjósolták. Az ő vad és kecses tánccal világító lángjainak köze sincs a visszafordíthatatlan pusztításhoz – ezt az emberek saját maguk hozták a világra. Saját maguk ásták alá azt a gyönyörűen burjánzó életet, melyet megteremtettek. Saját maguk irtották ki fajuk büszkeségét. Saját maguknak köszönhetik, hogy az a kevés túlélő, kik még itt vegetálnak a halott földön, romlottak. De nem ez a legnagyobb probléma, hanem az, hogy nem is akarnak változtatni ezen. És mégis olyan makacsul kapaszkodnak ebbe az élettöredékbe, hogy egyszerűen nem képesek kimúlni végre.
A Tűz segítene nekik. Ő megszabadítaná ezeket a romlott lényeket a szenvedéseiktől, a befeketedett lelküktől. De allegorikus testét láncok szorítják, fel-felpislanó lángjait folyamatosan eloltja az őt körülölelő víz. Féktelen indulatait nem engedgeti ki – akárhányszor megkísérli, dühe önmagára irányul vissza.
Hihetetlen. Ez a mocskos, önpusztító faj valahogyan legyőzte és csapdába zárta őt is. Alábecsülte őket. Mindig is gyengének látszottak, sosem hitte volna, hogy mindez csak megtévesztés. De még mekkora megtévesztés! Erejük igazából hatalmas… céljaik pedig önzők. Felmérhetetlenül önzők. A világ már leomlott körülöttük… már tényleg minden meghalt… És még ez sem elég nekik. Sosem lesz elég.
A Tűz lassan úgy érzi, képtelen kivárni, hogy a maradékuk is porrá essen szét. De nem léphet semmit. A láncok túl erősek, és csupán annyit tehet, hogy figyeli a lányt, hogyan próbál túlélni minden nap.
Fiatal még, de ugyanolyan, mint a többi ember. Lop, csal, hazudik, öl… Csak önmagával törődik. Nem bízik senkiben, és benne sem bízhat senki. Ugyanolyan. Ám azon a napon… valami történik. A sikeres ételvadászata után lekuporodik egy védettnek ítélt helyen, hogy egyen, mielőtt bárki megkísérelhetné ellopni szerzeményét. A zacskó eltávolítása közben azonban megtorpan. Egy piszkos, de csillogó szemű gyerek nézi őt kíváncsian. Éhesen.
A lány először rákiabál, ám a kisgyerek nem mozdul. A lány ekkor egy maréknyi földet hajít felé, de mivel ez sem segít, feladva sóhajt egyet, és úgy dönt, nem vesz tudomást a gyerekről. Gyomra mégis kicsire zsugorodik, és azon kapja magát, hogy nincs étvágya. Egy darabig tépelődik magában, aztán visszacsomagolja az ételt. A kölyökhöz dobja, majd ismét rárivall, hogy menjen el. A gyerek pillanatokon belül eltűnik a szerzeménnyel.
A lány fejét a falnak vetve figyeli a szürkés-sárgás eget. Aztán valami melegség önti el a mellkasát. Ezt a melegséget nem a Tűz idézte elő… ez valami… valami más. Remény, döbben rá a Tűz, új remény.
Megosztás:

2017. október 19., csütörtök

Gyilkos a sötétben - 17. fejezet

Körülbelül egy éve már megírtam ezeket a fejezeteket, és... hát lassan haladok velük, mert ennyi idő alatt is sok változáson mentem keresztül, és legszívesebben a hajamat tépném a sok ostobaságtól, amit akkor jónak véltem. :'D Próbáltam javítgatni őket, de szerintem ezen maximum egy teljes átdolgozás segíthet. :') (Majd egyszer.....)


Stinger nagy hibát követett el, amiért hagyta, hogy a fülsértő vijjogás elterelje a figyelmét. Csupán egy töredékmásodpercig tartott az egész, ennyi mégis elég volt Stigmannek ahhoz, hogy lefegyverezve a lányt, az egyik bútordarabnak küldje. Forró fájdalom robbant szét ott, ahol a szekrény széle keményen a combjába fúródott, de egy frusztrált nyögéssel túltette magát a dolgon. Azonnal a földre ejtett pisztolyáért vetődött, de a férfi ugyanezt tette. Mielőtt megkaparinthatta volna, Stigman a ruhájába markolva hátrahúzta őt. A lány, követve a példáját, szintén megragadta a fickó kabátját, majd a kék fény adta erőt alkalmazva akkorát rántott rajta, hogy Stigman homloka hangosan koppant a padlón. A pillanatnyi előnyét kihasználva Stinger még oldalba könyökölte, majd a fegyverhez csúszva kézbe vette. Rögvest átfordult a hátára, tüzelésre készen. Stigman ruházata alól azonban egy másik SIG SAUER került elő.
A két fél merev testtartással várt arra, hogy a másik lépjen, de nem történt semmi. Csak a tűzjelző visított, aztán kisvártatva léptek és beszédhang szűrődött be a bejárati ajtó alól. Stigman bal kezét használva nehézkesen feltápászkodott, szemét egyszer sem véve le a lányról. A pisztoly a kezében veszélyesnek hatott, és még az sem csillapította a Stingerben felgyülemlett feszültséget, hogy nála is töltött fegyver volt. Az a határozottság, ahogy a férfi tartotta… a merevség… a lánynak nem kellett több bizonyíték arra, hogy Stigman valóban mesterlövész hírében állt.
Tehetetlenül figyelte, ahogy a fickó elbotorkál az ajtóig, majd amint eltűnt mögötte, egy káromkodás kíséretében nyomban talpra szökkent. Az ablakhoz rohant, és döbbenten tapasztalta, hogy a környező épületekből mindenki özönlik kifelé.
– Mi a franc? – szűrte a fogai közt, azzal megindult az ajtó felé, pisztolyát mindvégig törzse mellett tartva. – Walker, Connor! – vette fel a kapcsolatot társaival.
Az istenit, kölyök, mi a fene folyik ott? – harsant fel ingerülten a hacker. – Mi ez a szirénázás?
– Nem tudom, egyszer csak mindenütt bekapcsolt a tűzjelző!
Stigman még veled van?
– Meglépett – morogta Stinger, halkan ostorozva magát. – Dentával mi a helyzet? – Óvatosan, ügyelve a környezetére, kilépett a lakásból. Egy lakos sprintelt vele szemben a lépcsőház felé, valamint azt is látta, hogy a lift épp lefelé halad. A férfinek nyoma sem volt.
Mára ennyi. Elmegyünk érted. – Connor adott választ. A legkevésbé sem tűnt elégedettnek.
– Nem. Kiderítem, mi ez a káosz itt. Szerintem nem Stigman áll mögötte – ellenkezett Stinger. Amikor beindult a tűzjelző, a férfi arcán ugyanolyan valós döbbenetet vélt felfedezni, mint amilyet valószínűleg ő is viselt. A lépcsőn lerobogva előhúzta a kabátzsebéből az egyik mobilt, majd Walker appját használva megkereste a tűzjelzőrendszert. Mire kilépett az épületből a szabad ég alá, sikerült rákapcsolódnia, hogy elvágja a vijjogást. Az azonban nem némult el. Néhány újrapróbálkozás után feladta. Bárki piszkált is bele a rendszerbe, manuálisan tette.
Az utcára egy egész seregnyi ember gyűlt össze. Sokan papucsban és köntösben toporogtak, és azt igyekezték kideríteni egymástól, mi történhetett.
– Tűz van valahol?
– Ennek nincs semmi értelme, mindenhol megszólalt a tűzjelző…!
A zsivaj és a fülsértő tűzjelző visításához csatlakozott a tűzoltók és rendőrkocsik szirénája is. Stinger koponyája lüktetett a fájdalomtól, ennek ellenére megpróbált uralkodni magán. Pisztolyát a ruhája alatt rejtegetve udvariatlanul törte magának az utat, de akármerre fordította is a fejét, Stigmant nem látta. Egy símaszkot viselő alak azonban felkeltette az érdeklődését. A maszk és a fekete, vastag öltözék csak az illető szemét engedte látszani; szinte teljesen beleolvadt a félhomályba. A lányhoz hasonlóan nem sokat törődött a lakosokkal; villámsebesen kerülgetve őket haladt előre. Valahogy nem stimmelt az egész megjelenése. Ahogy lopakodva járt, ahogy állandóan körbetekintett, mintha attól tartana, a nyomában vannak. Stingernek ennyi elegendő volt ahhoz, hogy gondolatai Stigmanről rá terelődjenek. Elindult utána.
Időközben befutott újabb két tűzoltóautó és egy rendőrkocsi is, melyekből csak úgy ugrottak kifelé az egyenruhások. Menten az utcán vacogó lakosokat vették célba, akik mindegyike ugyanazt az információt tudta biztosítani számukra: ötletük sincs, mi ez az egész. Stinger fél füllel hallgatta, ahogy a tűzoltók parancsnoka utasításokat osztogat a tűzjelzők megvizsgálására, az emberek biztonságba helyezésére, illetve az esetleges veszélyek elhárítására. Egyelőre senki sem tanúsította körülötte, hogy felismerte, és szerette volna, ha ez így is marad. Nem kell megkoronázni a napot semmivel…
Ugyanannyira megilletődött, mint a símaszkos, amikor valaki hirtelen megragadta annak vállát, egy erőteljes könyökmozdulattal megállította és maga felé fordította. A fickó kirántva a karját a szorításból, hátratántorodott, a lány pedig megtorpant. Stigman. Ismét megmarkolta a símaszkos vállát, aztán csuklóját maga elé emelve magyarázni kezdett neki valamit. Stinger nekiiramodott, ügyelve rá, hogy fejét még véletlenül se fordítsa a zsaruk irányába. Ujjai szorosabban fonódtak a kabát alatt a fegyver markolatára.
Amint közelebb ért, szíve hatalmasat dobbant a mellkasában, az adrenalin pedig kétszer intenzívebben áramlott az ereiben. A símaszkos csuklóján ott virított az ezüstös pánt.
Stigman tekintete kemény volt, arcizma torz. Amint észrevette a lányt, a testét körbelengő, már-már látható feszültség értékei nőni kezdtek, szabad kezét a háta mögé rejtette. Mindeközben olyan erősen szorította a símaszkost, hogy ahogy Stinger közelebb ért, észrevette, a lábai megállás nélkül remegnek.
– Kérem… kérem…. úristen… én nem akartam, de muszáj – nyöszörgött egy vékonyka fiúhang. Stigman egy könnyed mozdulattal letépte a fejéről a maszkot, tekintetét mindvégig a lányon pihentetve. A fogoly egy fiatal, valószínűleg gimnazista fiú volt sápadt, beesett arccal, keskeny orral, könnyel telt szemekkel. Talán még Stingernél is fiatalabb lehetett, és ez a felismerés gyomorgörcsöt idézett elő a lányban. A Játékmesterek egy pólyásnak is csuklópántot adnának, ha a szükség megkívánná.
– Te állsz ez mögött? – kérte számon Stigman tőle, az épületek felé böködve. Dörmögő hangja csak még inkább a frászt hozta a fiúra.
– Muszáj volt, kellett az elterelés… – hebegte.
– Ő is Játékos? – tudakolta a férfit Stinger, holott nyilvánvaló volt a válasz.
– Hé, hé, hé! Ne-nem kaphatta két ember egyszerre a nevemet, igaz? Én…
– Ne játszd el, hogy aggódsz érte, felesleges. Megmondtam; az én bizalmamat biztosan nem nyered el. Láttam, mire képes a fajtád, láttam, te mire vagy képes. – Senki sem figyelt a símaszkosra, bár Stigman egy pillanatra sem eresztette el, sőt, mintha szorosabban fonódtak volna az ujjai a csuklója köré. Stingerben feléledt a korábban tapasztalt harag. Leheletét ugyan fehérre színezte a hideg, mégis melege volt.
– Honnan veszi, hogy nem kényszerítettek? – sziszegte, acélozott tekintetét egyszer sem emelve le a férfiról. – Hiszen a Játékosok sem önszántukból ölik le egymást!
– M-miről van szó? Nem fog megölni?
– Tele van plakátolva velem a város! – erősködött Stinger. – Az Őrszemek folyamatosan a nyomomban vannak, én…
– Nem fogok bedőlni, tudom, mire megy ki ez az egész. Azt akarják, hogy megbízzak benned, hogy elvezesselek az Ellenállókhoz. Ez nem fog megtörténni. – Stigman szavai most még Connor szavainál is keményebb éllel bírtak.
– E… Ellenállók? – Stingernek hevesebben kellett pislognia.
Kölyök, mi történik? Stinger? – Walker kétségbeesésben úszó hangjára sem figyelt oda különösebben.
– Oké, ennyi. Rád untam, kölyök – zárta le a beszélgetést hirtelen Stigman, és most először vette le a szemét a lányról. – Hé! – kiáltotta el magát, szabad kezét magasra tartva közben. – Biztosurak! Fegyvere van! Fegyvere van! – Vadul Stingerre mutogatott, akinek az ereiben megfagyott a vér, szíve kihagyott vagy két ütést. Arcizma fájdalmasan rándult egyet, és legszívesebben vulgáris szavakkal illette volna Stigmant, de két jelvényes már el is indult feléjük.
Stigman arca szigorú maradt, de tekintetében ott bujkált a káröröm. A lánynak gyorsan kellett cselekednie. Ha bevárja a zsarukat, biztosan átkutatják, és bár nem állt szándékában használni a pisztolyát, attól még ott lapult a ruhája takarásában. Ha elmenekül, Stigmant elveszti, és azt sem fogja tudni kideríteni, mit akar a sráccal. Nem beszélve arról, hogy talán sosem kaphat választ arra, miféle Ellenállókat emlegetett.
Végül egy dühös, kapja-be arckifejezést küldve Stigman felé, futásnak eredt, egyenesen az utcán vacogó tömeg irányába, remélve, hogy egérutat nyerhet. A két rendőr hasonlóképp cselekedett. A lány hallotta bakancsuk koppanását az aszfalton, még úgy is, hogy a tűzjelző mindent túlharsogott. Az útjába kerülőket keményen félrelökve, gyors menekülési tervet kezdett szőni magának. Szerencsére úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, hiszen az előtt a bizonyos este előtt minden bizonnyal át kellett tanulmányoznia néhány térképet vészhelyzet esetére.
Mellkasába szúró érzés költözött, fejében ismét felharsantak a kétségbeesett kiáltások, melynek következtében sikerült megbotlania. Egyensúlyát visszanyerve elhessegette magától az emlékképeket, és a futásra összpontosított. Sosem fog tudni megint Stigman nyomára akadni, ha most nyakon csípik.
Megosztás:

2017. október 15., vasárnap

Kihívás - Sok sikert, viszlát

Stingert akartam hozni, de most nincs nálam a gépem. Majd talán holnap-holnapután, amikor keríteni tudok rá időt.
Ez a szösszenet kissé kilóg a sorból, amolyan felindulásból született. Szegény zavarodott elmém gondolatai idiótán cikáznak, és igyekszem rendet tenni.


Amikor hosszabb ideig távol tartózkodsz, és végre esélyed nyílik hazalátogatni, természetesen nyitott vagy mindenki kérdésére és kérésére, hogy fussatok össze a pótlás szándékával. Néha olyan emberek is megkeresnek, akikkel nem igazán szoktál társalogni, kivéve persze, ha alkalomadtán véletlenül egymásba botlotok. Nos, tegyük fel, hogy hazatérésedkor egy ilyen ismerősöd dob meg egy üzenettel. Megkérdezi, mi újság veled, milyen az új környezeted, és szeretné, ha intelmekkel, tapasztalatokkal látnád el a jövőre nézve. Természetesen, mivel nagylelkű ember vagy, aki nem szeret csalódást okozni, és emellé még roppant lelkiismeretes is, belemész a találkába, miközben azon agyalsz, hogy minél hitelesebb mondanivalóval rukkolj elő.
Elérkezik a pillanat, üdvözlitek egymást, örültök, hogy „saccperkábé” öt hónap után újra egy közegben vagytok (nem mintha előtte túl sok találkára került volna sor, de hát na… az embert ilyenkor miért vezérelje rossz szándék?), majd megkezditek a nyugodt sétát. Te igyekszel minden részletre kitérően elmesélni az élményeidet, közben hallgatod az ő sztoriját. Elvagytok, örülsz, ha hasznos információkat adhatsz át, aztán valahol az egész felénél az illető vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot. Nem csupán bókolgatni kezd, szabályosan rád cuppan, te pedig a hirtelen váltástól annyira összezavarodsz, hogy elkezdesz hadarni és össze-vissza minden baromságot hadoválni, mert hát na… az előbb még egy teljesen más személlyel sétáltál. A szándéka persze teljesen világos, szó szerint a képedbe nyomja, de a „kontextussal” még bajok vannak.
Gyönyörű vagy. A lábaid… bla, bla, bla, bla… Nem igazán figyelsz oda, inkább hülyén pislogsz. Most komolyan? Körülötted mindenki tudja rólad, mennyire undorodsz a nyáladzástól, ráadásul mi értelme a képedbe tolnia, hogy nézel ki az ő szemében, mikor ha valaki tetszik valakinek, ez nyilvánvaló? Úgy értem… mondta már bárkinek bárki is azt, hogy ronda vagy, de azért járjunk?
Meg aztán… valaki, akivel korábban csak nagyon minimálisan érintkeztél, felbukkan a semmiből, hogy ő totál oda meg vissza van érted? Először poénosnak ítéled meg, de aztán megsértődsz, hogy megint palira akarnak venni. Mi van, ember? Valami fogadást kötöttél a haverokkal? – kérdezhetnéd. Vagy egyedül vagy, és kell neked valaki heccből? – Mert te ugyan semmi okot nem adtál neki arra, hogy beléd habarodjon, amikor korábban nem érdekelted, és az elmúlt öt hónapban egymás közelében sem voltatok.
Inkább megveregeted a hátát, körbemutatsz, hogy mindenhol vannak csajok, és elbúcsúzol a következő szavakkal: Sok sikert, viszlát
Megosztás:

2017. október 6., péntek

Gyilkos a sötétben - 16. fejezet

Éééés végre! A fejezet, amire mindenki várt! A fejezet, ami átír mindent!
Azt hiszem, ideje belehúznom az olvasásba itt a végére, mert így sosem fogom posztolni az epilógust... Arről nem is beszélve, hogy van egy új, ütős ötletem.......

Jó olvasást!


A fűtetlen lakásban tovább hűlt a levegő; Stinger érezte, hogy egyre nehezebb mozgatnia elgémberedett lábujjait. Kezét a testében pulzáló adrenalin ellenére sikerült mereven tartania, és bármelyik pillanatban kész volt lőni, ha a szükség úgy kívánta. Stigman megőrizte kényelmes testhelyzetét, még akkor sem mozdult el a szekrénytől, mikor a kibiztosított fegyver kattanása visszhangot vert a dermedt csöndben. Egyik kezével támaszkodott, másikat elernyedve törzse mellett pihentette. A kabátján a cipzár teljesen le volt húzva, közszemlére téve egy kékes árnyalatú pulóvert. Stinger élesebb érzékszerveinek köszönhetően a félhomályban is tökéletesen ki tudta volna venni, ha a férfi esetleg fegyvert rejteget, de nem látott nála semmit. Neki ennek ellenére esze ágában sem volt leereszteni a pisztolyt.
Stigman féloldalas mosolyra húzta a száját. A lány valami bizarr, ravasz csillogást vélt felfedezni a szemében.
– Miért van itt? – tudakolta élesen tőle, mire a férfi lazán karba fonta a kezét maga előtt.
A csontmikrofon hirtelen recsegni kezdett. A fülsértő hangnak egy meghökkenésről árulkodó levegővétel, aztán Connor jeges tónusa vetett véget.
A mobilját. – Néhány másodpercig tartó szünet után Stinger megint recsegő-roppanó zajt hallott. – Arra kértem, hozza a társát is – folytatta Connor.
Nem értem el, és most, hogy összetörte, még próbálkozni sem tudok. – A lány, legnagyobb meglepetésére, Denta hangját is hallotta. Igyekezett arckifejezését olyan érzelemmentessé tenni, amennyire csak bírta. Tekintetét egyszer sem vette le Stigmanről, akitől még várta a választ.
– Beszélni akartatok, vagy tévedek? – rántott vállat a férfi. Stinger megnyalta kiszáradt ajkát. Nem mert a füléhez nyúlni, nehogy Stigman kiszúrja a csontmikrofont, ugyanakkor jó lett volna tudatni a társaival, hogy a hiányzó parti vele van.
Nézzék, én… – fogott bele Denta, de Connor a szavába vágott.
Ki ez a fickó? Honnan és mióta ismeri?
Miért kell maguknak ennyire Stigman? Közük van hozzá, eltaláltam? – A KIB-s beszédében könnyen fellelhető volt a hezitálás. Stinger igyekezte megosztani a figyelmét, hogy a vele szemben álló férfival is megbirkózzon, illetve tudja követni a találkozó eseményeit is.
– Honnan tudta, hogy itt leszek? – kérdezte számot kérően Stigmantől.
– Kiestek az emlékeid, vagy mégsem?
– Hm. Tehát végül mégiscsak hitt nekem.
– Ezt nem mondtam.
Szükségünk van a tudására – harsant fel Connor. – A részese annak az őrültségnek, ami Kaion utcáin folyik. Mi is belegabalyodtunk.
Válaszokért válaszokat várok, de gondolom ezzel úgyis tisztában vannak. – Denta tetőtől talpig eltökélt volt, és ha kicsit habozott is, még mindig elment volna a végletekig, csak végre jusson közelebb az igazsághoz.
Sokáig nem érkezett felelet, végül megint Connor szólalt meg:
Igen. Ha meg akarja szerezni őket, beszéljen.
Stinger szorítása erősödött a fegyver markolatán, amint Stigman ellépett a szekrénytől.
– Ha lelősz, nem szedsz ki belőlem semmit – mondta gúnnyal a szavaiban.
– Tudom, hova kell célozni ahhoz, hogy fájjon, de még képes legyen beszélni – reagált azonnal a lány. Stigman megtorpant, félmosolya vonalai élesebben rajzolódtak ki az arcára. – Ki maga, és miért akarja beavatni a Játék részleteibe a KIB-st?
A neve Marcus Stigman. Nagy mesterlövész hírében állt – fogott bele Denta. Stinger hegyezte a fülét. – Tehetségét általában vadászatokon kamatoztatta, talán rekordot is döntött az elejtett vadjainak számával. Tipikusan az az ember volt, aki sokkal szívesebben tölti az idejét a természet dzsungelében a betondzsungel helyett. – Mesterlövész? Bár a lány sem panaszkodhatott a képzettségére, most még inkább azt remélte, hogy a fickó nem rejteget valahol a háta mögött fegyvert, amit nem vett észre. – A társam, Hedlund megismerkedett egy vadásszal egy kocsmatúra során még évekkel ezelőtt. Tőle hallott Stigmanről. A fickó imádott fecsegni, valósággal bálványozta Stigmant, és roppant lesújtotta, amikor a férfi felszívódott. Minket keresett fel, hogy találjuk meg. Természetesen ráálltunk az ügyre, de egyáltalán nem volt semmink. Ez majdnem három éve történt már. Őt azóta sok váratlan és rejtélyes eltűnési eset követte, így az ügye halogatásra került. Én személy szerint nem hittem, hogy meg fogjuk találni… vagy bárki mást az eltűntek közül, ezért megpróbáltam kapcsolatot keresni az esetek között. Abban reménykedtem, ha megvan az ok, akkor véget vethetek ennek az egész őrültségnek Kaionban. De… nem találtam semmit. Egészen három héttel ezelőttig, amikor kaptam egy névtelen levelet.
– Csak egy valaki vagyok a sok Játékos közül – rántott vállat megint Stigman. Egyáltalán nem tartott a fegyvertől, és ez kicsit elbizonytalanította Stingert. Kizárólag annak szabadott volna ebben a helyzetben ilyen higgadtnak lennie, aki tisztában volt azzal, hogy úgysem érheti golyó.
– Ősjátékos? – kockáztatta meg a kérdést a lány. Stigman mosolya még szélesebbé vált.
– Ősjátékos – erősítette meg.
– Hogyan?
– A legelsők szerintem véletlenszerűen kerültek kiválasztásra. Voltam olyan szerencsés, hogy egy sikeres erdőtúra után egy csomag fogadott otthon, benne a csuklópánttal. Eleinte kétségbeesésemben még szigorúan követtem a szabályokat, próbáltam életben maradni. Aztán itt, ebben az épülettömbben minden megváltozott. – A férfi körbemutatott. Stinger fejében ismét felvisszhangoztak a kiáltások. Nem bírta visszafojtani reszketését. – Itt, ennek a tömbnek az egyik lakásában bujkált a következő célpontom, ám mire elérhettem volna, kitört a káosz. Engem is meglőttek, súlyosan. A mentősöknek újra kellett éleszteniük, de… még itt vagyok. Ezután szakítottam a Játékkal, és a háttérből figyeltem az eseményeket. Tudtam, hogy a Játékmesterek a KIB falain belül is tevékenykednek, azt viszont nem, mit kezdjek ezzel az információval. Aztán egyszer csak felbukkant Natalie. Megölték volna, ha tovább puhatolózik, ezért felvettem vele a kapcsolatot. Vásároltam két jegyet a Victor Hauser Színház egyik előadására; az egyiket elpostáztam neki, így sikerült feltűnés nélkül találkoznunk.
Stinger akarata ellenére is felhorkantott. Fogalma sem volt, mit gondoljon a férfiról. Eddig nem győzte meg.
– Megölték volna? – hangsúlyozta hihetetlenkedve. – Vihette akárhová a nőt, a nyomkövetője miatt úgyis megtalálták volna. – Fintort vágott, az ujjai belefehéredtek a pisztoly szorításába. – És mi az, hogy csak úgy szakított a Játékkal? Ősjátékos vagy sem…
– A nyomkövetőm inaktív – vágott közbe Stigman. A lányt akkora sokként érte az információ, hogy a fegyvere kis híján kicsúszott a kezei közül. Már a társai találkozására sem fülelt olyan élesen.
– Ez… mi… hogy? – hebegte hüledezve, szeme kikerekedett a döbbenettől. Stigman ismét gúnymosolyt villantott.
– Sőt, ha már itt tartunk, az egész csuklópántom működésképtelen – fűzte hozzá. Stinger lejjebb eresztette a pisztolyt, és a fejét rázta.
– Hogyan?! – Valósággal követelte a választ.
– Itt kanyarodunk vissza Craig Hamillhez… és hozzád. – Stigman tett egy lépést Stinger felé. A lány ismét felemelte a fegyverét, de úgy tűnt, jobban szorong, mint ellenfele. – Azt mondtad, nem emlékszel. Hadd segítsek felidézni, mi is történt pontosan.
Stigman hezitált a válaszadással. – Stinger felfigyelt Denta haragot hordozó szavaira. – Úgy fogalmazott, ha birtoklom ezt a tudást, azért a fejemet szeghetik. A színház után mindössze két alkalommal találkoztunk, akkor is csak pár percre. Mikor sikerült végre elérnem, hogy megnyíljon, közbeléptek. Tessék, válaszoltam, most maguk jönnek. Terjedelemben én is legalább ugyanennyit várok.
– Tudja, ki vagyok – jelentette ki hirtelen Stinger, és bár próbált határozottan beszélni, a mondat közepén mégis megremegett a hangja. – Ha nem is biztos a dolgában, többet tud, mint én jelenleg.
– Craig Hamill agyára ment a munka. Bekattant, és kinyírta a szomszédjait. Elég ostobán cseng, nem? – A hatás kedvéért Stigman az állához emelte a mutatóujját.
– Megtörténhet bárkivel. Az emberek kegyetlen dolgokra képesek, ha kifordulnak önmagukból. – Francba. Miért remeg ennyire a hangja? És a pisztoly a kezében?
Stigman sokadszorra is előhúzta rosszmájú mosolyát.
– Nem hiszel benne, de nem is csodálom, nevetségesen hangzik. Kár, hogy az embereket ilyen könnyedén meg lehet etetni akármivel. – A férfi tett egy újabb lépést a lány felé. Stinger reszketését leszámítva nem mozdult.
Ezt nem hiszem el – harsant fel Walker frusztrált hangja a csontmikrofonban. – Shane… komolyan be akarod avatni?
Mondtam már. Ha most nem cselekszünk, addig megy, míg ki nem deríti. Talán csökkenthetjük a kockázatot azzal, ha mi fedjük fel előtte.
– Azért jöttem ide, mert a következő célpontom is itt, ebben az épületben lakott, a negyediken. De a harmadik emeletig jutottam csak, mert kitört a káosz. És hogy miért? Mert Craig Hamill túl sok információ birtokába került, és Natalie-val ellentétben, őt kiszúrták a Játékmesterek. Fenyegetést láttak benne, hiszen nem csupán KIB-s volt, hanem igen képzett is. Mivel az Őrszemeket javarészt lefoglalta a Játék felügyelete, mást küldtek a kiiktatására.
– Engem. – Stinger csak akkor vette észre, hogy kimondta ezt a szót, amikor Stigman rábólintott. Az eddig felszínre ásott darabkák kezdtek összeállni a fejében. Nyomást érzett a koponyáján belül, de folytatta az emlékszilánkok összeillesztését.
– A Játékmesterek emberei nemcsak az Őrszemek voltak. Az irányításuk alá tartozott egy másik… fegyverarzenál is, ha nevezhetem őket annak, akik az Őrszemek képességein is túlmutattak. Erősebbek és sokkal veszélyesebbek voltak… ugyanakkor kis létszámot képviseltek. Szintén a Játék biztonságáért és működéséért feleltek, de hogy pontosan kik vagy mik lehettek… fogalmam sincs. A kezdetek óta részese vagyok a Játéknak, mégsem találkoztam velük soha.
Stinger nagyot nyelt.
– Az egyiküket küldték Hamillért, és hiába volt képzett, hiába volt gyors, a jelek szerint Hamill számított arra, hogy esetleg rátámadhatnak. Az ügynöknek… ha szabad ezzel a megnevezéssel illetnem, nem sikerült észrevétlenül rátörnie a férfire, ezért dulakodás bontakozott ki. Erre természetesen a szomszédok is felfigyeltek, és azonnal a harmadikra siettek, hogy megnézzék, mi lehet a zaj forrása. Az ügynök leleményes volt, minden eshetőségre ki tudott találni bármit. A szemtanúkat szép sorban legyilkolta, majd a helyszínt úgy állította be, mintha Hamill követte volna el. – A lány homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, és hirtelen úgy érezte, mintha elfogyott volna a szoba levegője. Hangosan lihegett, és olyan szinten reszketett minden tagja, hogy közvetlen közelről is simán elvétett volna egy esetleges lövést. Stigman azonban még nem fejezte be. – Az ügynök viszont nem volt olyan alapos, mint hitte, mert egy szemtanúja túlélte. Egyszer megállt ugyan a szíve, de még mindig a városban mászkál, és az eset óta…
Hirtelen elakadt a mondanivalója, majd bal kezét óvatosan kinyújtva felhúzta a kabátja szárát, hogy láthatóvá tegye a csuklópántját. Stinger torka porszáraz volt; a kiáltások sosem tűntek ennyire közelinek, ennyire valóságosnak, mint most.
A férfi aztán szép lassan végigfuttatta ujjait az ezüstös tárgyon, majd egy könnyed mozdulattal lecsatolta a csuklójáról. Stinger szeme tágra nyílt, tüdeje felmondta a szolgálatot. Hiába lélegzett be, szervezete mégsem kapta meg a kellő oxigént, emellé látásába pacák költöztek.
– Halottnak hisznek, pedig nagyon is élek. Messzire kellett mennem, de megszabadultam tőle – emelte magasabbra a pántot Stigman. – Ha úgy vesszük, neked tartozom ezért köszönettel.
A lány megrázta a fejét. Aztán megint. És megint. Képtelen volt abbahagyni. Torka összeszorult, fejét mintha kalapáccsal ütötték volna… megállás nélkül. Már nem volt benne biztos, hogy a térde sokáig kitart.
– Hazudik – hörögte alig hallhatóan. A férfi értetlenül felvonta az egyik szemöldökét.
– Pardon?
– Hazudik – ismételte meg Stinger, miközben könnyei visszatartásán fáradozott. A jajveszékelések és lövések dörrenésének zaja elnyomta Connor beszámolóját Dentának. A nappali… pontosan itt történt. Látta maga előtt Hamillt, ahogy küzdelem bontakozik ki kettejük között… majd bejön az első szomszéd, aztán a többi is… Szorosan behunyta a szemét. A könnyek utat törtek maguknak.
– Hamill nem kattant be, és nem ölt meg senkit. Te voltál az.
A fejhasogatás elviselhetetlenné erősödött. Stinger száján halk nyögés szaladt ki. Emlékezett… emlékezett az emberek rémült arcára, a kiabálásokra, a könyörgésekre, haláluk előtti utolsó pillanataikra… Látta magát, amint hezitálás nélkül golyót ereszt mindegyik fejébe, aztán megöli Hamillt is, végül átrendezi a helyszínt, és örömmel nyugtázza, hogy másnap a lapok arról számolnak be, hogy a KIB-s megőrült és lelőtte a szomszédjait.
Nem. Ez nem lehet igaz. Ő sosem lenne képes… Azok ott mind… ártatlanok voltak, fogalmuk sem volt a Játékról! Nem tehetett ilyet! Érzelmek hulláma öntötte el tetőtől talpig. Kétségbeesés, kétely, fájdalom… valamint düh. Tömény, forró düh. És mégis… A kétely ellenére valahol mélyen legbelül tudta, hogy igaz. Tudta, hogy Hamill nem lőtt le senkit. Tudta, hogy ő…
Ez nem lehet igaz – hallotta Denta elvékonyodott hangját. – Az a sok ártatlan… az eltűnések, a…
Stinger egy gyors mozdulattal megragadta Stigmant, majd hátát ugyanannak a szekrénynek vetette, aminek az imént támaszkodott. A kék fény utat tört magának; olyan könnyen lökte meg a férfit, mintha szivacsból lett volna a teste. Stigman arcáról most először teljesen lefagyott a gúnyos tekintet, helyét a döbbenet vette át.
– Aki egyszer hidegvérű gyilkos volt… az is marad – szűrte a fogai közt méreggel. Stinger olyan szorosan tartotta, hogy a homloka ráncba szaladt a fájdalomtól.
– Maga hív gyilkosnak? – sziszegte a lány, és erőlködnie kellett, hogy sokkját valahogy lenyelje. A könnyáradat még mindig nem apadt el. – Követte a játékszabályokat. Ölt!
Stigman valami kuncogásfélét hallatott.
– Nem vagyunk egy súlycsoport… Én bűnösöket öltem, te ártatlanokat…
A kijelentés a vártnál keményebben vágta gyomorszájon Stingert. Az adrenalin a tetőfokára hágott, a düh vörösre festette előtte a képet.
– Vicces, hogy pont te akartad annyira megvédeni Natalie-t az igazságtól… – folytatta a férfi. – Bármit is akartok elérni, nem foglak előrébb juttatni benneteket. Egy gyilkos nem javul meg csak úgy hirtelen… Ölni fogsz, ugyanazzal a hidegvérrel, mint korábban, még ha most nem is hiszed el…
Mondandójának sosem ért a végére. Az épülettömb tűzjelzője élesen hasított a feszült levegőbe.
Megosztás:

2017. október 1., vasárnap

Kihívás - Füst

Említettem a múltkor, hogy van egy sztoriötletem. Hát... ez a kis rohadék nem akar elengedni, úgyhogy írtam egy háromszázast hozzá gyakorlásképpen. Hogy mikor volt érkezni a tényleges sztori, azt nem tudom. Csak azt, hogy érkezni fog.

Ebben a rövid szösszenetben már elhintettem néhány információmorzsát, és remélem, ha nem is teljesen érthető, valamelyest felcsigáztalak benneteket. Hamarosan egy rövid fülszöveget is megosztok hozzá. :)


Egy CHARLIE-ból letöltött emlék részlete

Caroline aznap éjjel álmodott. És élvezte a képet. Már hosszú hetek óta éberen vergődött az ágyában, azt se bánta volna, ha rémeket lát… csak lásson valamit. Én a helyében nem kívántam volna ezt. Nem féltettem… viszont ha képes lennék rá, biztosan ez az érzelmet futtattatom akkor. Alkotóm arra épített, hogy mindent figyeljek és hallgassak… még azokat az eseményeket is, amelyek az álom síkján történnek. A kódolásom nem engedi az érzelmek végrehajtását… de felismerem őket, és meg is értem mindet.
Részletes személyleírást adtam alkotómnak a nőről és a feltételezéseimről. Ő fáradtan bólintott egyet, majd elfoglalva helyét a különféle műszerekkel körülölelt ágyon, szokásához híven arra kért, segítsek a bekötésekkel. Miután összekapcsoltam az elméjét a programommal, lassan álomba szenderült, én pedig türelmesen várakoztam.
Hamarosan egy sötét utcában találtuk magunkat. A távolban mintha valami fényforrás pislákolt volna. Felismertem alkotóm aggodalmát, és mire tanáccsal láthattam volna el, ő már rohant is előre. Ugyan teste megöregedett, elméjének ifjúsága újra és újra a meglepetés érzésének fogalmát vetítette elém. Úgy mozgott az álom síkján, mint aki a teljes uralma alá hajtotta. A dolgok úgy változtak körülötte, ahogyan ő parancsolta, és mindehhez erőfeszítésre sem volt szükség.
Aznap éjjel igen.
Rekedt kiáltás, fuldokló köhögés, egészségtelen krákogás. Caroline egy lángoló épületben tartózkodott, csapdában.
Pontosan tudtam, alkotóm milyen vakmerőségre készül. Már rég megtanultam, hogy a mesterien kiépített érvelési rendszeremmel sem lehet őt ilyenkor visszafogni. Ugyan próbálkoztam, elsősorban arra hivatkozva, hogy ha innen nem jut ki élve, nem lesz, ki utat mutasson a North-testvéreknek, de végül mindketten a perzselő tűzben találtuk magunkat.
Caroline köhögése súlyosbodott, mire odaértünk. Alkotóm ruhájával védekezett a sűrű füst ellen, és frusztrálta, hogy képtelen manipulálni a teret. Kétségbeesetten kérdezte, miért nem jár sikerrel, és akkor először a rendszerem felülíródott érzelmekkel. Fogalmam sem volt. Megijedtem. Caroline megfulladt. A boncolás nem tudta kimutatni a halál okát. Mert a füstöt csak álmodta.
Megosztás: