2017. szeptember 24., vasárnap

Zenéim íráshoz VII.

Valaki rúgjon seggbe, de úgy igazán. Már megint egy új sztoriötlet motoszkál a fejemben. A most futókat is soknak érzem egyszerre, hát ha még ennek a kidolgozásába is belefognék... Semminek sem érek a végére. Borzalmas vagyok.


Ezúttal egy sci-fi pakkal érkeztem, szóval ha valaki ebben a zsánerben tevékenykedik vagy szeretne tevékenykedni, kagylózzon ide. :)





Megosztás:

2017. szeptember 18., hétfő

Kihívás - Kiálts

Háromszázasnak akartam... de hosszabb lett annál, majdnem kétszer. Épp egy Shout című számot hallgattam, és beindult a fantáziám. Majd a kihívás blogra egy lefaragott változatot teszek fel, habár... ezt nem faragni tudnám, inkább még bővíteni. :')

A múltkori egypercesben egy Stinger-szereplő jelent meg, ebben viszont Windfall karakterei kapják a reflektorfényt.


– Gyere! Siess!
Két fiatal kisgyermek rohant a fák sűrű lombjának takarása alatt. Ruhájukat befedte a piszok, arcukról csurgott a veríték, szemükben csillogott a kimerültség, ők mégis sebesen szedték apró lábaikat, anélkül, hogy visszanéztek volna egyszer is. A kisfiú szaladt elöl, bátran és tudatosan vezetve a mögötte loholó kislányt. A messzeségben folyamatos ropogást lehetett hallani, bár már egyikük sem félt tőle. Megtanulták kezelni. Kénytelenek voltak. Megszoknak, vagy meghalnak.
Megszámlálhatatlanul sok fát maguk mögött hagytak, amikor a fiú végre lassított, és egy szilafalhoz vezette piciny társát. Ezt a sziklafalat különféle, kesze-kusza futónövények és indák nőtték be, a fiú azonban hamarosan felfedett egy tátongó rést; egy barlangbejáratot.
– Gyere! – Megfogta a lány kezét, és bevezette őt a sötétbe. Amint szemük hozzászokott a gyér fényviszonyokhoz, egy tágas és magas plafonú barlang rajzolódott ki előttük. A talpuk alatt vékonyka vízréteg csörgedezett többszáz kis keskeny medrecskében, fölöttük cseppkőkezdemények nyújtózkodtak lefelé. A lány szájtátva bámult körbe.
– Hogy találtál rá? – kérdezte, amint végre meg bírt szólalni.
– Apám kivitt vadászni, akkor fedeztük fel – húzta ki a mellkasát büszkén a fiú, majd halkan kuncogni kezdett. – A legjobbat még nem is tudod.
– Micsodát?
– Kiálts – kérte a fiú, a lány azonban összezavarodott.
– Miért?
– Csak kiálts. Jó hangosan. Itt már senki sem fog ránk találni.
A lány továbbra sem értette, de azért vett egy jó mély lélegzetet. Vékonyka, dallamosan zengő kiáltása millió, csilingelő és melodikus visszhangban száguldott végig az egész barlangon. A visszhangok lágy szimfóniája hosszan szólt, finom zengése betöltötte a teret. A lány lélegzetét visszafojtva, csillogó szempárral fülelt. Karjára libabőr telepedett. Sosem hallott korábban ehhez foghatót.
– Ugye? Én megmondtam! – lépett mellé a fiú büszkén, aztán ő is rázendített.

***

John Cross eljutott arra a szintre, hogy saját bőrében is kényelmetlenül érezte magát. Egy meleg zuhanyra vágyott, és arra, hogy végre normális fekhelye lehessen. De nem… megint egy barlang jéghideg padlóján fetrenghet álmatlanul. Pace hívására feltápászkodott, hogy segítsen tábort verni (már csak azért, is, hogy valamivel elterelje a gondolatait), megkövültnek kinéző, legfiatalabb társa azonban meg se moccant.
– Barton! Gyere már! – Hangjára a lány összerezzent. – Mi bajod?
Barton nem reagált, csupán mozdulatlanul meredt maga elé a semmibe. Crossnak egyáltalán semmi kedve nem volt társai eszement viselkedéséhez, és ezt nem félt szóvá tenni. Mesterlövész lévén éles látásával egyikük sem vehette fel a versenyt, így kizártnak tartotta, hogy Barton kiszúrt valamit, amit ő nem, még úgy is, hogy a lányt képezték felderítőnek.
– Nincs ott semmi, gyere – ragadta karon, de Barton makacsul ellenállt.
Kiálts – mutogatta enyhén reszkető kézzel.
– Micsoda?
A lány megismételte a kérést.
– Hogyne. És fedjem fel a rejtekhelyünket – dohogta Cross. – Elment az eszed? Vagy szóljak Flynn-nek? Talán beverted a fejed?
Csak csináld.
A lövész mélyet sóhajtott, és már készült, hogy otthagyja a lányt, amikor amaz kinyitotta a száját, és kiáltást mímelt. Hang persze nem hagyta el a torkát.
– Te kis mocsok – dünnyögte a mesterlövész. – Ha ránk lelnek a démonok, megetetünk téged velük. – Azzal egy mély levegőt véve, elkiáltotta magát. És tátva maradt a szája. Saját, kissé reszelős hangja is libabőrt keltő dallammal visszhangzott. Mögöttük Pace és Flynn abbahagyta a pakolást, és a barlang zenejátékát hallgatta.
Cross nem szalasztotta el a Barton arcán leguruló könnycseppeket.
Megosztás:

2017. szeptember 14., csütörtök

Gyilkos a sötétben - 14. fejezet

Azt hittem, nyár végére az összes meglevő Stinger-fejezetet publikálom. Én kis naiv... Mindegy. Az órarendem szerencsére csak a hét elején sűrű, szóval hétvégén biztosan sok szabadidőm lesz olvasgatni az eddig megírtakat. (Lassan járj, tovább érsz!)


A nappaliban telepedtek le a kis asztalkához, mely tele volt Walker kedvenc kütyüivel, köztük a mindig kötelező felszereléssel, egy laptoppal, valamint az új appal telepített mobilokkal.
– Tehát tényleg működtek – forgatta az egyik telefont a kezében Walker, szeme csillogott az elégedettségtől.
– Legalábbis remélem – egészítette ki gyorsan Stinger. – A kijelző szerint sikerült rácsatlakoznom a kamerahálózatra, a képük elsötétült, aztán hogy ez valóban így történt-e…
– Így történt – bólogatott hevesen Walker, majd kissé összébb húzva magát, lesütötte a tekintetét. – Mondjuk úgy, hogy az első előtti teszt futtatása alkalmával… khm… kölcsönvettem néhány rongyot egy építész feleségétől. Hibátlanul és észrevétlenül megkaptam az összeget.
– Szóval megloptad – vonta le a következtetést Connor, kezét karba fonva. Stinger szájából vette ki a szót.
– Ugyan! Szegényektől nem lopok. És különben is, ez a White mire költené a fizetését? Új retikülre? Nekünk most nagyobb szükségünk van a pénzére. – A hacker sóhajtott. – Mert ti még sosem tettetek hasonlót – morogta. Ahogy nyilvánvalóan várta, senki sem fűzött hozzá semmit. – Shane, nem dolgozol, én meg felmondtam a munkahelyemen, rémlik? Mindezt a Játék kedvéért. Most még lehet, hogy van a markunkban, de ez az összeg véges, szóval, ha mindenáron folytatni akarjuk… – Nem fejezte be a mondatot, nem mintha kellett volna. Stinger aprót biccentett a fejével, szeme sarkából pedig látta, hogy Connor is ezt teszi. Ellátásra, munícióra szükség van, és biztos, hogy előbb-utóbb kiürül a csapat kasszája. Inkább előbb.
World Square után nem sokkal összeültek, hogy a legkardinálisabb problémákat megvitassák. Az első és legfontosabb téma a felszerelések beszerzése volt. Ételt és minden egyéb rendszeresen használt holmit a boltokban, orvosságot a gyógyszertárakból, kórházakból össze tudnak szedni. A lopás fogalma is szóba került, de megegyeztek, hogy erre csakis akkor vetemednek, ha rendkívül szükséges. Harcolni fognak, így az orvosi ellátás elsőszámú prioritást élvez. Mivel kórházak felkeresése túl nagy rizikót jelent, Kincaid doki hollétéről pedig eddig nem sikerült tájékozódni, magukra maradtak. Szerencséjükre mindhárman rendelkeztek némi tudással sebek ellátása terén, és ha minden kötél szakad, az Alvilág még mindig megoldás.
Igen, veszélyes helynek számított, de ott nem kellett tartani a jelvényesektől és a Játék Őrszemeitől. Connor ráadásul jövedelmező kapcsolatot épített ki Shepherddel, és ezzel privilégium birtokosai lehetnek, ha szükséges. Természetesen a férfi nem ment bele a részletekbe, ami az Alvilágban töltött idejét illeti, de Stinger sokat látott a Shepherddel való találkozása során. Tudta, mivel mulatják a helyiek az idejüket, így valószínűleg a sejtései sem jártak messze a valóságtól.
A hármasuk immár hivatalosan is egy csapatot alkotott, a lány mégis érezte még azt a haloványan vibráló feszültséget körülöttük, különösen Connor körül. Talán majd egyszer elmúlnak a kételyek, átszakadnak a gátak és teljes értékű lesz a bizalom. Talán a barátok kifejezést is használhatja majd rájuk. Talán.
– Szerintem ez a Stigman Ősjátékos – szakadt el a gondolataitól Stinger, hogy megállapításait kiteregesse. Két értetlen szempárral találkozott.
– Ősjátékos?
– Olyan játékos, aki már a kezdetektől fogva viseli a csuklópántot.
– És biztos vagy benne, hogy nem Őrszem? Egyáltalán mi volt ez az egész? – faggatózott tudásszomjjal küszködve a hacker. Stinger és Connor ecsetelték a találka minden apró részletét, egészen a menekülésig. Elmondták, hogy az idegen felismerte a lányt, és állítása szerint ott volt, amikor Craig Hamill fejvesztve legyilkolta a szomszédjait. Ő persze nem azt vallotta, hogy az ügynök tette, de konkrétumot nem sikerült kiszedniük belőle.
– Akkor biztos, hogy be fogja avatni Dentát – húzta el a száját Walker.
– Igen, teljesen biztos – erősítette meg Connor mély tónussal.
– Ez remek…
– Pusztán annyit tudtunk meg róla, hogy a neve Stigman. Ez alapján juthatunk valahova?
A hacker arca ismét grimaszba torzult, majd maga elé húzta a laptopját.
– Hát… ez nem valami tartalmas infó, de ha kellő időt ráfordítok, talán meg tudnám találni.
– Túl sokáig tartana – szólt közbe hirtelen Stinger, magára vonva társai pillantását. Feje zúgott a visszhangzó sikoltásoktól és kiáltásoktól, és megállás nélkül a rejtélyes férfi szavait ismételgette magában. Kezét ökölbe kellett szorítania, hogy takarja a remegését. – A megbízóm Hamill miatt küldött oda. A források szerint a KIB-s agya elborult, és elkezdte legyilkolni a szomszédjait, valaki pedig meglőtte, hogy véget vessen a mészárlásának. Lehet, hogy én tettem, elvégre a… a küldetésem Hamill volt. Viszont… viszont a megbízóm honnan tudhatta, hogy a fickó be fog kattanni?
– Talán ők idézték elő – tanakodott hangosan Connor. Stinger homloka ráncba szaladt, kezének remegése tovább fokozódott. Egyszer csak azon kapta magát, hogy hevesen rázza a fejét.
– De miért tettek volna ilyet?
– Talán mert Hamill túl közel került a Játékhoz?
– De a Játékosok szerint, aki tudomást szerez róla, azt Játékossá teszik, hogy ne jelentsen fenyegetést. Szóval mi a helyzet Hamill-lel?
– Ha csak úgy váratlanul eltűnik, az gyanút kelt a KIB-n belül. Viszont ha bekattan, és nekiáll gyilkolászni, valakinek meg kell állítania, kerül, amibe kerül. A profi ügynök, aki összeomlott a sokktól. Így gond nélkül megszabadulhattak tőle.
– Ez észszerűnek tűnik – gondolkodott a hacker. Stinger eleresztett egy mély sóhajt.
– Ez… ennek az egésznek akkor sincs semmi értelme. Nem emlékszem mi történt, és ezekből a darabkákból lehetetlen megfejteni, mi volt a feladatköröm… hogy milyen posztot töltöttem be a Játékban. Az rémlik, hogy volt csuklópántom, de nem lehettem sem Játékos… sem Őrszem. – A hatás kedvéért hagyta, hogy a kék fény felvillanjon egy pillanatra. Nem akart társaira nézni; nem kért a sajnálkozó tekintetekből.
– Tehát akkor ez a Stigman valóságos információbánya lehet – összegezte Walker, ügyesen elterelve a témát. Stinger aprót biccentett a fejével.
– És Denta kapcsolatban áll vele – fűzte hozzá Connor.
– Találkozni akarsz Stigmannel – vonta le a következtetést Walker. A férfi határozottan bólintott.
– És ha Denta megtalálta a mobilt, amit a zsebébe rejtettünk? – vészmadárkodott Stinger.
– Megpróbálkozunk. Ha meg is szabadult a mobiljától… végül is nem probléma, hiszen tudjuk, hol keressük – magyarázta a hacker.
– Tegyük fel, hogy nála van még. Hogy győzi meg, hogy találkozzanak… és hogy Stigman elé vigye? – intézte a kérdést Connorhoz a lány.
– Lehet, hogy a Hamill-ügybe és a Játékba Stigman máris beavatta, de a fickó engem nem ismer, Denta pedig kíváncsi és eltökélt. Bele fog menni a találkába.
– És ha sikerül meggyőznünk, hogy mi vagyunk a jófiúk… még ha nem is ez rí le rólunk, akkor nyert ügyünk van – tette hozzá Walker. – Ez a Stigman valószínűleg bízik Dentában, szóval el kell érnie a nőnek, hogy a fickó beszéljen.
Stinger kénytelen volt belátni, hogy ez a fejfájás állandó jelleggel gyötri, és nem szabadulhat meg tőle. Próbált inkább a küldetésre összpontosítani. Lelkesnek kellene lennie, elvégre rábukkantak valakire, aki válaszokat adhat! Miért gyötrik mégis kétségek?
– Jól van. És mikor fogunk bele? – tudakolta végül.
– Várunk, hogy kicsit leülepedjenek az események – fogott bele a tervépítésbe Connor. – Matt, te addig kutass Stigman után. Előbb-utóbb találnod kell valamit. Ha valóban Ősjátékos, akkor nem mostanában veszett nyoma. Továbbá kihasználjuk, hogy korábban sötétedik. Denta ugyan látott engem, de kétlem, hogy a bajtársai közül bárki felismerne… legalábbis nem egykönnyen. Ha nem sikerül felvenni vele a kapcsolatot, lenyomozzuk a lakhelyét. A mai után biztos, hogy kétszer elővigyázatosabb lesz majd, így nagyon oda kell figyelnünk. Az app pedig… Pontosan mire is alkalmazhatjuk?
– Mivel a város egy központi számítógépen nyugszik, amihez egy hátsó kapun keresztül hozzáférésem van, gyakorlatilag bármire rákapcsolódhatunk, bármit manipulálhatunk észrevétlenül. Kamerák, bankautomaták, közlekedési lámpák, metrók, liftek, világítás…
– Remek. Ha valami balul sül el, ezt használhatjuk mentőtervnek – kapta fel az egyik mobilt Connor.
– Akkor kinek mi lesz a feladata?
– Felhívom Dentát. Ha sikerül elérnem, ráveszem, hogy találkozzunk és vigyen el minket Stigmanhez. A Hamilton Parkhoz hasonló hely lenne a legtökéletesebb, csak az éjszaka leple alatt. Nem is értem, ez a találkájuk miért éppen napközben történt. Lényegtelen. Walker, te…
– Hol lakott Hamill? – szakította félbe Connort hirtelen Stinger. Két döbbent szempár szegeződött rá ismét. Miután nem kapott választ, hozzátette: – Oda akarok menni. – Hangja élesen, határozottan csengett, kezének remegése is alább hagyott.
– Miért akarnál odamenni? – tudakolta értetlenkedve a hacker.
– Mert emlékezni akarok! – fakadt ki váratlanul a lány, önmagát is meglepve. Egy mély sóhaj kíséretében, higgadtabban folytatta. – Az eddig birtokolt tudásomat nagyrészt mástól nyertem, és amit megtudok magamról… arra emlékezni is akarok. Hiszen… bízhatunk egyáltalán ebben a Stigmanben? Mi van, ha hazudna rólam… vagy Hamillről… vagy akármiről? Connor… látta, mekkora undorral és gyűlölettel méregetett minket, és lehet, hogy Dentát ugyan meg bírjuk fűzni, de mi van, ha őt mégsem?
Ezután feszült csend telepedett köréjük, pusztán a laptop hűtőventilátora hallatszott. Walker összepréselte az ajkát, és inkább a monitort vizslatta, Connor viszont mindvégig Stingeren tartotta a tekintetét.
– Azt reméled, hogy felidézhet valamit a hely?
– Emlékszem hangokra… homályos képekre. Egy próbát megér.
Stinger felkészült rá, hogy további érveket kell majd felsorakoztatnia ahhoz, hogy meggyőzze társait, különösen Connort, ezért nagy meglepetésként érte, hogy a férfi vonásai kissé megpuhultak, és bólintott a fejével.

Az ötödik csengésre végre választ kaptak. A készülékbe egy bizonytalan, gyanakvó női hang szólt bele.
– Nem gondoltam volna, hogy felveszi – vallotta be Connor azzal a bizonyos éllel a hangjában. Stinger elgondolkodott azon, hogy vajon a férfi gyakorolja-e, hogy ilyen tekintélyt parancsoló, hűvös tónussal szólaljon meg, vagy csak alapjáraton ilyen a beszéde. Látván, mennyire nem igényel számára erőfeszítést, lehet, hogy inkább az utóbbi volt az igaz. – Megtalálta a mobilt, nem igaz?
Még szép, hogy megtaláltam – vágta rá szinte nyomban Denta. Connor szája széle egy leheletnyit feljebb kúszott.
– Tehát nem szabadult meg tőle – állapította meg egyszerűen. Csend volt a válasz. – Kíváncsi, eltaláltam?
Rövid hezitálás után Denta így szólt:
Közük van Hamillhez. Tudom, hogy nem lett őrült gyilkos. Válaszokat akarok.
– Ahogy mi is. Tesla Tér, ma este tízkor. Hozza a barátját is. Ahogy hallom, még nem avatta be mindenbe.
Vá…
Connor kinyomta a készüléket. Stinger a kezeit tördelve méricskélte Walker laptopjának kijelzőjét, és kissé lehiggadt, hogy Stigman egyelőre tartotta a száját. De csupán egy kissé. A hacker továbbra sem bukkant semmi használhatóra, amit ehhez a rejtélyes fickóhoz köthettek volna, és ez bosszantotta.
– Lehet, hogy a mai után az Őrszemek ráállnak Dentára, sőt – szakította félbe a dermedt csendet Walker. Connor helyeslően bólintott egyet.
– Korábban odamegyünk és biztosítjuk a helyszínt. Kölyök, te Hamill lakására mész.
Stinger homloka ráncba szaladt.
– Várjon. Nem a találka után keresem fel a lakást?
– Lehet, hogy a tér hemzsegni fog az Őrszemektől. Nem kockáztatunk.
– De találkozni akarok ezzel a Stigmannel! Találkoznom kell vele! – fakadt ki a lány, elégedetlenségét egyáltalán nem palástolva. Connor már megint ezt csinálta. A kezébe vette a teljes irányítást, és ő tehetett bármit, ennek az irányításnak egy kis szeletét sem ragadhatta magához. – És mi van, ha Őrszemek várnak Hamill lakásán is? Akkor nem teljesen mindegy, hol vagyok?
– Mindvégig kapcsolatban leszünk egymással, folyamatosan értesülni fogsz a találka történéseiről.
– Elég valószínűtlen, hogy a Játékmesterek Őrszemeket küldjenek Hamill lakására – fűzte hozzá Walker. – Ha le is hallgatják Denta és Stigman beszélgetéseit… amit… hadd jegyezzem meg, erősen kétlek, akkor sem hinném, hogy Hamill lakása szóba jöhet.
– Nem hiszed – húzta el a száját Stinger. Attól, hogy a hacker elgondol valamit, az még korántsem biztos, hogy úgy is fog alakulni. Sőt, inkább ez a valószínűtlen. Valamiért rossz érzés kerítette hatalmába, és egyelőre nem sikerült magyarázatot találnia a miértre. Pedig a csapat eddig remekül kooperált, és ez idáig semmi jelét nem adták annak, hogy át akarják ejteni.
– Jól van – ment bele Stinger nagysokára, Connor felé fordulva –, maga találkozik Dentával. Mihez fog kezdeni vele? Tényleg beavatja?
A férfi hangosan nyelt egyet.
– Nem szeretném, de addig biztosan nem áll le, amíg meg nem tudja az igazságot. Sőt, még hasznos is lehet a jövőben, szóval kötelességünk megvédeni.
Stinger respektálta ezt a döntést, de Rowlin után azért nyomokban ott volt a kétely. Hiába próbálta, egyszerűen nem bírta megfejteni ezt a férfit, a gondolkodásmódját, az elveit, mi motiválta. Ugyan beszélt Derekről, a közös múltjukról, de a lánynak szilárd meggyőződése volt, hogy más is munkál a háttérben. Talán egyszer elnyeri Connor bizalmát annyira, hogy feltárja elhallgatott gondolatait.
Megosztás:

2017. szeptember 10., vasárnap

Kihívás - Gyerekek nevetése

A Stinger-univerzum egyik mellékszereplőjének múltjába kóstolhattok bele ebben a 300-asban. Ami a Stingert illeti... igyekszem a fejezetekkel, de jelenleg egy versenyre alkotok (ja, meg úgy néz ki, állásom is lesz), és ezúttal nem egy (amatőr) blogger által meghirdetett versenyről van szó. Egyelőre nem mondok róla semmit, majd ha aktuális lesz.

A krimi/thriller imádó énem előtört. Jó olvasást!



St. Greenwald park, 1 óra múlva.

Natalie Denta, amint végigfuttatta a szemét az üzeneten, már tudta, hogy veszített. Éppen ezért, amikor leült egy üres padra a parkban, már teljesen higgadt lényét mutatta a környezetének. Normális esetben a nap aranyló ragyogása, a virágba borult fák és a játszó gyerekek vidám nevetése pozitív energiával töltötte el, de ezen a délutánon a körülményeket nem lehetett normálisnak titulálni.
Hat, hét, nyolc… Denta összesen nyolc tíz év körüli lurkót számolt össze a közelben, de a háttérzsivaj arra adott következtetést, hogy a parkban legalább kétszer ennyi gyerek játszik még. És akkor a szülőket és kísérőket számba sem vette.
Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy hosszú kabátot viselt. Nem véletlenül esett erre a ruhadarabra a választása, hiszen remekül takarta megfeszült izmait… illetve a kézifegyverét.
– Szinte hihetetlen, mennyire fel bírja dobni az embert egy kis napsütés. – Egy férfi mélyen zengő hangja rezgette meg a dobhártyáját. Örült, hogy háttal ült az érkezőnek, mert így az nem láthatta, hogy ijedtében az alsó ajkába harap. Nem mintha ez számított volna, hiszen amint az idegen helyet foglalt mellette, a kibuggyant vér már vörösre színezte a frissen felkent matt rúzst. – Maga viszont mintha nem élvezné. – Denta nem nézett a férfire, és még periférikus látására sem volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, mosolyog.
– Ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi – felelt rezzenéstelenül. A férfi erre hátradőlt a padon, és a játszó gyerekekre fókuszált.
– Még nincs vége. Még megváltozhat a végkimenetel.
Hirtelen egy labda gurult a lábuk elé, melyet egy maszatos kisfiú kergetett. A férfi lehajolt a játékszerért, és átnyújtotta neki. A fiú mosolyogva biccentett egyet, és már szaladt is vissza játszani.
– Elhozta Smith ügynök aktáját? – A két padon ülő borítékot cserélt.
– Azt hiszi, olyan könnyű lesz őt levadásznia? – kérdezte figyelmeztető éllel a hangjában Denta. Az idegen mosolya szélesebbé vált.
– Most már igen. – Denta lélegzete elakadt. – Ne aggódjon, abból a pénzből ott állhatja a barátja temetését.
Megosztás:

2017. szeptember 3., vasárnap

I. Pillér: A vég után - 6. fejezet

Sokáig tartott, de csak megérkeztem a folytatással. Eddig úgy néz ki, elég szellős lesz az órarendem, így remélhetőleg több időm jut írni és olvasni, mint augusztus második felében. (Nos, legalábbis a vizsgaidőszak közeledtéig.)

Egy mozgalmasabb fejezet ez a hatodik, amelyben nemcsak Flynn okoz meglepetést, de új karakterek is bemutatkoznak. Jó olvasást!


Csak nagyon minimális jutott el Flynn agyáig a körülötte zajló történésekből. A lustán gomolygó, néhol ritkásabb, néhol sűrűbb köd vörösre színeződött, majd ezt a színt lassan a növényzet is felszívta. Talán valamiféle méreg? A veterán nem tudta biztosan, csupán azt, hogy minden egyes belégzés után gyorsabban vert a szíve, már-már dübörgött a bordafalán, homlokát pedig a hideg ellenére is sós verejtékcseppgyöngyök lepték el, melyek lassan legördültek a halántékán és az orrnyergén.
– Hogyan…?
– Egy elhagyatott gyárépületnek néz ki…
– De hogyan? Pace, azt ne mondd, hogy a Feketék felfedezték a Xitanok világsíkját!
– Én nem tudok róla…
– Hát pedig ez egy emberalkotta építmény, rajta a jelzésükkel!
– Igen, ezt én is látom! De akkor sem tudok magyarázatot!
Flynn hallotta társait beszélni, de mondataik tartalmának mindössze egy részét fogta fel. Egyedül a vörös színt érzékelte élénken… meg azt az átkozott festékjelet. A ködfátylon, akár egy vásznon, képkockák pislogtak, melyek összeálltak egy éles és hangos egésszé.
A D-osztag. Bátor, harcra kész, erősen ambiciózus és tetőtől talpig piszokban fürdő katonák, akik minden csatába bocsátkozás alkalmával a Kékek indulóját kiabálják, és akiknek minden tettét a Kékek mentalitása irányít. Talpraesett, harcra éhező, tehetséges fiatalok, akik számára a puskaropogás olyan, akár egy szimfónia. Akiknek a háború fülsértő kakofóniája eufóniaként csilingel a fülében. Akiknek a bajtárs jelenti a legnagyobb támaszt.
Az osztag stratégiáival, rajtaütéseivel, mentőakcióival hamar felemelkedett az anonimitásból, hogy egyre több és több elismerést zsebelhessen be. Hamarosan az akkori parancsnok és belső köre is felfigyelt az osztag páratlan lelkesedésére és rátermettségére, így a tagok pillanatokon belül a háború sűrűjében találták magukat. Ők azonban a legkeményebb szituációkban is helytálltak, és akárkit kérdeztek róluk, mind azt nyilatkozta, hogy a látványosan hozzájárultak ahhoz, hogy a Kékek közelebb kerüljenek a győzelemhez.
Viszont… a háború eufóniája mégiscsak kakofónia. A záporozó elismerés és siker túl magasra emelte az osztagot, melynek következtében a tagok már nem a szennyezett talajon jártak… hanem méterekkel fölötte. Annyira el voltak ragadtatva önnön diadalaiktól, hogy nem vették észre a mögéjük lopakodó veszélyt.
Azon a februári napon rajtaütöttek a rajtaütőkön. Flynn megannyi társát látta meghalni, és kínoktól vergődő testük képe, rekedtes üvöltésük visszhangja azóta is szüntelenül ismétlődött a fejében. Közel került hozzájuk. Többek voltak számára, mint bajtársak. Barátként, családként tekintett rájuk. Még meg sem emészthette a veszteséget, mert váratlanul felbukkantak a Xitanok, és ismét harcolni kényszerült. Megállás nélkül. Gyászra egyáltalán nem is jutott ideje, és ez a gondolat volt az, ami leginkább felbolygatta amúgy is labilis kedélyállapotát.
A vörösre színeződött ködből Pace alakja bontakozott ki, hátához rögzített két kardja alatt pedig mintha egy ismerős jelzés körvonalazódott volna… Flynn gondolkodás nélkül hagyta, hogy teste cselekedjen. Akkora lendülettel markolta meg a kardforgató vállát, hogy az azt védő páncéllemezt (melynek stabilan és megbízhatóan kellett volna állnia a támadásokat és védenie viselőjét), egy az egyben letépte róla. Nem is értette, hogy képes hirtelen ekkora erőt kifejteni… mintha újra megfiatalodott volna.
– Mi a jó büdös francot művelsz, Flynn? – förmedt rá tágra nyílt szemmel Cross, de szavai lepattantak róla. Ő csak a kardforgatót látta… és a jelzést az épület falán.
– Elment az a kevés eszed is? – fújt Pace döbbenetében. Hiába próbálta lefejteni magáról az öreg ujjait, amaz olyan erőtartalékot mozgósított, amelynek a létezéséről még ő maga sem tudott.
– Úgy hiszem, egy kis magyarázattal tartozol, Pace! – A szavak túl mélyen zengtek. – Mit keres az a jelzés ott, eh? Miért van a rohadt szimbólumotok a falon?!
– Flynn!
– Szóval ez itt mind a ti művetek.
– Mi a fenéről beszélsz? – ingatta a fejét hüledezve a mesterlövész.
– Ha ez a Xitanok síkja, miért van itt a Feketék jelzése? Csak azt ne mondd, hogy a mocskos csapataitok állnak e mögött az egész szarság mögött! Lepaktáltatok az ördöggel, hm?
– Micsoda? – Pace teljesen megütközött. Megint szóra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát.
– Ti küldtétek ránk őket?!
– Neked tényleg teljesen elment az eszed! – förmedt a veteránra Cross ingerültebben, mit sem törődve a hangerővel. – Legalább azt a kicsit megtarthattad volna!
– Te komolyan azt hiszed, hogy a Xitanok megjelenése a Feketék műve? – Pace suttogva beszélt. Erőlködnie kellett, hogy a szája megformálhassa a szavakat.
– Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam! – fújtatott Cross, mire Flynn villámló pillantást lövellt felé.
– Akkor azt ott mivel magyarázod, macsókám?! Pont teneked lenne ez abszurd?! – Még saját magát is meglepte hangja mélysége és keménysége, de nem törődött vele különösebben. Mielőtt folytathatta volna, a hozzá hasonlóan döbbent Barton sétált bele a látóterébe.
Hagyd ezt abba! – kérte könyörgő arccal.
– Ha a Feketék küldték a démonokat, akkor miért irtották őket is? – próbált érvelni dühödten Pace.
– Talán kicsúsztak az irányításotok alól? – dörrent rá Flynn méreggel és gyűlölettel a hangjában.
– Gondold csak végig, öreg! – lökött egyet rajta Cross.
Ez elég valószínűtlenül hangzik! – folytatta Barton.
A veterán szikrázó tekintettel méregette társait. Ujjai továbbra is görcsösen markolták a kardforgató karját, de nem bírta… nem akarta elengedni.
Mind gyűlöltük a Feketéket, de ez akkor sem indok arra, hogy ilyen ostobaságokat állíts! – tette hozzá Barton erőszakos mutogatással.
– Engedd el Pace-t, Flynn. – Cross tónusában óvatosság, de némi fenyegető él is lapult. – Nem azért vagyunk itt, hogy egymás torkának ugorjunk, barom, szorít az idő. Az a nyamvadt kapu bármikor eltűnhet, és ha itt ragadunk, mit csinálsz majd?
– Biztos, hogy van észszerű magyarázat arra az épületre – szúrta közbe elfojtott hangon, fájdalomtól eltorzult arccal Pace. Flynn tömény gyűlöletét egyenesen felé áramoltatta. – Talán a Feketék rájöttek, hogy a Xitanok egy másik világsíkról érkeztek… vagy fogalmuk sem volt, hogy egy másik világsíkon kezdtek építkezni… A francba is, még mi sem tudjuk, hogy ez valóban egy másik világsík-e…
– A Feketék… mindig azok a kibaszott Feketék! – Flynn szorosabbra fonta az ujjait Pace karjára. – Tudod, miért gyűlölöm a fajtátad ennyire?
– Hagyd már abba, rozsdafazék! – emelte meg a hangját ismét Cross. – Ronan átállt a Kékek oldalára!
– Oh, és akkor csak úgy felejtsük el, milyen szörnyűségeket művelt, amikor még a Feketék emblémáját viselte? Egyszer Fekete… mindig Fekete. Ezt nem moshatja le magáról.
Flynn… – lehelte hangtalanul a nevet Barton, majd tett néhány lépést a veterán irányába, noha nem mert túl közel húzódni.
– Na szóval… ott tartottam, hogy most szépen elmondom, miért rühellem a fajtátad, Pace. – Ennek hallatán a kardforgató lélegzete elakadt
– Megölték a Feketék, igen, értjük! – durrogott közbe a mesterlövész. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek a társaival ők végeztek?
– Te tartsd a szád!
Cross megszeppenve húzta beljebb a nyakát, míg Barton aggodalmasan figyelte Flynn minden mozdulatát.
– Nem egyszerű gyilkosság volt… hanem kivégzés – pihegte az öreg. – Csapdába sétáltunk. Próbáltam menteni a menthetőt, de szembekerültem a támadóink parancsnokával. Sikeresen feldühítettem, ezért úgy döntött, megbüntet. Azt hittem, majd alaposan összeveret az embereivel és otthagy valahol meghalni, de nem ez történt. Bárcsak ez történt volna. – Mindenki néma csendben hallgatta. – Kitalálta, hogy sorra kivégzi a társaimat, de nem egyszerű kivégzést szánt nekik. Akasztásra ítélte őket… és nekem végig kellett néznem, ahogy egyesével a nyakuk köré tekerik a kötelet… a-aztán fellógatják őket. Nem engedték, hogy akár egy percre is elforduljak. Végig kellett kísérnem, ahogy a kötél lassan megfojtja őket. Kaptunk ugyan felmentősereget, de túl későn érkeztek meg. Csak ketten éltük túl. Ketten!
A csapat némán pislogva meredt Flynnre, aki bár igyekezett megőrizni keménységét, arcizma több alkalommal rándult egyet. Végül végtagjai is kocsonya módjára reszketni kezdtek.
– Flynn, figyelj ide – szólította meg óvatosan Pace. – Őszintén sajnálom, ami a csapatoddal történt, és nem fogom azt mondani, hogy átérzem a helyzeted, mert fogalmam sincs, mekkora fájdalom lehetett végignézned, de ha így viselkedsz, azzal semmire sem me…
– Sajnálod? Tényleg…? Vagy inkább csak magadat próbálod tisztázni.
– Nagyra értékelem… mind nagyra értékeljük, hogy ezt megoszottad – folytatta ugyanolyan higgadtan Pace, mint az előbb. – Én ezt a lépésedet a bizalom jeleként fogom értelmezni. Bízom benned, és szükségem… szükségünk van arra, hogy te is bízz ben…
–  Oh, hagyd már ezt az idióta süketelést! – fojtotta belé a szót gorombán Flynn, azzal közelebb rántotta magához. Érezte, hogy valami elpattant benne megint. Mindössze az elhullott csapatára tudott gondolni, illetve arra, mennyire megveti a Feketéket. És mindezt ez az átkozott váltotta ki belőle!
– Flynn! Fejezd már be, barom! Engedd el!
– Flynn. Flynn!
A veterán csak akkor eszmélt fel a vörös ködből, amikor Cross és Barton teljes erőbedobással leteperte őt a földre. Cross fegyverének csövét látta a homlokának szegeződni, valamint a lány tüzes tekintetének lángjait érezte a bőrét égetni. Ekkor tudatosult benne, hogy pontosan mit is követett el. Hirtelen, mint aki percekig nem vett levegőt, fellélegzett, és hevesen itta az éltető oxigént.
– Sajnálom – bökte ki nehézkesen.
– Sajnálhatod is – hallotta Pace suttogó és bajjósló hangját. – Mozgás támadt!
– Oh, baszki. – Cross felállt, hogy csatlakozzon társához. Barton felsegítette az öreget, és bár ő is maga elé emelte a fegyverét, egy pillanatra sem lépett el mellőle. Tekintete egyszerre volt aggódó, együttérző és kíváncsi. Flynn bűntudatában lekapta róla a szemét, és inkább a környezetére fókuszált.
Pace jól látta; az árnyékok valóban megremegtek az épület körül, aztán a hold fénye két sétálni tetsző alak árnyékát vetítette a falra. Pontosan nem lehetett kivenni, mik voltak, de járásukból ítélve embereknek tűntek. Flynnt hirtelen megint magával ragadták az indulatok, de amint Barton a felkarjára fektette szabad kezét, megpróbálta visszanyelni őket.
A két alak körbejárta az épületet, majd megállt egymással szemben; mintha beszélgettek volna, mégsem lehetett hallani őket.
– Emberek? – törte meg a feszült csendet Cross.
– Nagyon úgy tűnik – helyeselt Pace.
A drónok jeleztek volna, ha démonok lennének, nem? – kérdezte Barton reménykedve. – Még ekkora távolságból is érzékelniük kellene, ha valami nem stimmel…
– Közelebb küldjük őket – döntötte el a kardforgató.
– Várj – szólt közbe figyelmeztetően Flynn. Pace kissé irritálva pillantott rá, de igyekezett higgadt maradni. – Csak egy drónt irányítsunk oda. Kisebb a kockázat, hogy észreveszik.
– Már csinálom is – zongorázott a mutatóujjával a csuklójára pattintott szerkezeten Cross. Az egyik drón hirtelen feljebb emelkedett, majd a fák takarásában, akár egy árny, megkezdte útját az épület felé. Flynn csupán egy darabig volt képes követni; a sötétség pillanatokon belül elnyelte.
Oké, és most mi lesz? – kérdezte félénken, ugyanakkor izgatottan Barton.
– Meglátjuk, hogyan reagálnak rá – válaszolt Pace, azzal ő is elhallgatott. A némaság esélyt adott a veteránnak, hogy kicsit jobban is feltérképezze a tisztást. A rejtélyes épület egy gyárhoz hasonlított leginkább a két égbe nyúló tornyával. A környezete gondosan ki volt építve: kisebb melléképületek, azokat összekötő járdák, szögesdrótos kerítés… Flynn ekkor bizonytalanodott el csak igazán.
– Miért építették volna a Feketék ezt a Xitanok világsíkjára? – kérdezte félhangosan. – Mi hasznuk származhatott volna belőle?
Láttam már néhány hasonló épületet, mikor keleten jártam – mutogatott Barton. – Egyik hírszerző munkám során körbejártam az egyiket. Az például anno fegyvergyár volt.
Cross a homlokát ráncolta.
– Tehát akkor ezt értsük úgy, hogy…
– Ez Windfall – szakította félbe társát Pace. Minden tekintet rá irányult.
– Mi?
Ez Windfall – ismételte meg a kardforgató.
– És akkor az az átjáró, amin át jöttünk? Az micsoda?
Én már semmit sem értek – rázta a fejét lemondóan Barton. Flynn gondolatai vadul cikáztak, és ahogy a koponyafalának ütköztek, elviselhetetlen fájdalmat sugároztak szét egész testében. Fogalma sem volt, mit higgyen.
– Akkor nincs is semmiféle másik világsík? – csúszott ki a száján a kérdés.
– Nem tudom. Ne-nem hiszem. Egyébként is abszurdnak tűnt. – Pace hangja sem csengett már határozottan.
– Hát akkor?
– Gőzöm sincs. Talán csak… csak… Mit tapasztaltunk? Azt, hogy Windfall túlsó felére keveredtünk utazás nélkül. Még annak idején olvastam azt a tanulmányt, ami ugyanennek a jelenségnek a megvalósítását fejtegette. Talán az a kapu vagy átjáró… talán egy meghajlított tér. A Xitanok meghajlítják a teret.
Crossnak erősen a szájára kellett tapasztania szabad kezét, hogy elfojtsa a kitörő nevetését. Barton megállás nélkül rázta a fejét, és mintha lélegezni is elfelejtett volna. Flynn sem érezte magát jobban, sőt, talán mindnégyük közül az ő mellkasát szoríthatta leginkább az a bizonyos láthatatlan kéz. Nem mert Pace szemébe nézni.
– Baromság – mondta.
– Hihetőbb, mint ez a „másik világsík” elmélet – érvelt a kardforgató. – És ez megmagyarázná azt is, miért van itt egy gyár. Ez itt Windfall. Itthon vagyunk.
– Hogy az a rohadt – morgott magában Cross. – Esküszöm, ha még valami jön, én főbe lövöm ma…
Mondatát pisztolydörrenés visszhangja szakította félbe. A csapat egyként fordult a hang irányába. Mindnyájan harcra kész pozícióba vágták magukat, olyan éberen mérve fel környezetüket, akár egy ragadozó. Flynn vetett egy futó pillantást a csuklójára; a szerkezet a kiküldött drón jelvesztéséről tájékoztatott.
– Oké, ezek emberek… – erősítette meg korábbi feltevésüket Cross.
Túlélők – tette hozzá nyomatékosítva Pace.
És közelítenek – kapálózott Barton, majd az épület felé böködött. A két árny hamar emberalakúvá formálódott a ködben, és ahogy egyre közelebb kerültek, lassan kivehetővé vált a fegyverük is.
– Dughatod a pisztolyod a szádba, macsóképző – reflektált Cross korábbi kommentjére Flynn.
– Francba – szitkozódott a lövész, puskáját szorosan markolva. – Most mi lesz? Mert én lőnék, de…
Flynn eleresztett egy mély sóhajt.
– Akár Kékek, akár Feketék… most nem ők az ellenség – mondta, remélve, hogy ezáltal az előbbi kirohanásáért kárpótlást nyújthat. – Illően fogadjuk őket.
Társai először összenéztek, de aztán bólintottak egyet. Pace vezetésével kiléptek a sűrű növényzet takarásából, hogy felfedjék magukat és békés szándékukat, ám amint a kardforgató páncéllemezein megcsillant a holdfény, az egyik idegen tüzet nyitott. Pace csak éles reflexeinek és Cross támogatásának köszönhette, hogy nem vált kilyuggatott céltáblává.
– Hé! Elég! – kurjantotta el magát Flynn. – Tüzet szüntess, tüzet szüntess! – Saját puskáját feje fölé tartva lassú, óvatos mozdulatokkal kilépett a bokrok takarásából. Barton azonnal követte a példáját, végül maradék két társuk is csatlakozott.
– Emberek vagyunk! – kiáltott Cross kellő hangerővel. – Túlélők!
A két idegen leengedte a fegyvert, majd közelebb sétált. Mindketten középkorú férfiak voltak, egyforma piszokszőke hajkoronával, melybe több napnyi, talán hétnyi mocsok is ragadt. Az egyikük cifrát káromkodott.
– Azt hittük, már megint azok a mocskok! Délután erre kószáltak! – tájékoztatta a négyest magas hangon.
– Amilyen rohadt hangosak voltatok, valószínűleg megint itt lehetnek! – dühöngött a másik. – Mi a büdös ku…
– Nehogy lecsessz minket itt nekem azért, mert hangosak voltunk, ha te sem bírod visszafogni magad! – szűrte a fogai közt Flynn. A társa még épp azelőtt állította meg a haragtól fűtött idegent, hogy az nekieshetett volna.
– Erre nincs szükség.
– Jól van, jól van – emelte fel megadóan és kissé sértetten a kezét amaz.
– Valamit szétlőttünk az előbb – folytatta a másik, immár teljes figyelmét a csapatnak szentelve.
– Az egyik drónunk volt – mutatott a fejük fölé Pace, ahol a maradék körözött halkan zümmögő hangon. A két idegen kíváncsian pillantott fel. Flynn észrevette, mennyire hasonlítanak; minden bizonnyal ikrek lehettek. Ruhájukat piszok fedte, és alaposan meg is fakult, de még kivehető volt a Feketék jelzése.
– Hát, akkor azt ott már nem fogjátok használni… Telibe kaptam – húzta a száját a zömökebb, fegyverét mellkasának vonaláig emelve. A kissé nyúlánkabb összeszűkült szemmel mérte végig a négyest tetőtől talpig, ügyelve rá, hogy a legapróbb részleteket se szalassza el. Fegyverének csöve ugyan a földet kémlelte, Flynn-nek mégis meggyőződése volt, hogy akármelyik percben kereszttűzbe kerülhet.
– Kik vagytok? – kérdezte tónusában elővigyázatossággal a zömökebb.
– Csak nézz rájuk, Dan! Lerí róluk, hogy Kékek! És… szent szar! Mi ez a felszerelés?
Kezével Cross páncéllemezeit tapogatta, de a lövész rosszallóan ellökte magától. A fickó nem illetődött meg; pontosan úgy tanulmányozta a csapatot, mint egy vadász a prédáját. Flynn izomzata megfeszült a ruhája alatt, és képtelen volt elnyomni a fintort. Most vajon azért hordják fenn ennyire az orrukat, mert odabent várakozik az erősítés, vagy csak ennyire nagynak képzelik magukat a Kékekhez képest?
– Honnan szereztétek? – kérdezett a Dannek hívott férfi nagy kíváncsisággal. Kezével Barton fegyvere után kapott, de a lány elhúzta előle.
– Ez egy hosszú történet – felelt hűvösen Pace, majd a gyárépületre tekintett. – Hányan vagytok?
– Egyáltalán hová a pokolba keveredtünk? – szakította félbe társát türelmetlenül Cross. – Ez itt még Windfall?
A kérdés hallatán a két idegen összenézett, és halk nevetésben tört ki. Dan a hasát fogta, de öröme nem tartott sokáig; a másik csendre intette.
– Mi a franc ért benneteket? – kérdezte elhűlve. – Mégis hol máshol lennétek? A Falon túlra biztosan nem kerülhettetek!
– Engem már az sem lepne meg – dünnyögte Flynn az orra alatt.
– Mit mondtál?
– Greg, vigyük be őket – vágott közbe Dan aggodalmasan.
– Még mit nem! A mieink vannak odabent! Azt hiszed, Rooker csak úgy hagyná, hogy idegeneket vigyünk oda? Ráadásul Kékeket?
– Halkabban, barom! Ha idekint maradnak, idecsalhatják a Xitanokat! Kit látna Rooker kevésbé szívesebben?
A Gregnek hívott férfi gondolkodóba esett, és még egyszer alaposan végigmérte az érkezőket. Látszott rajta, hogy nem bízik a csapatban, de Flynnt ez a legkevésbé sem izgatta; elvégre ők sem bíztak bennük.
– Na jól van – sóhajtott rövidebb hezitálást követően Greg. – Egyébként honnan a francból keveredtetek ide? A közelben aztán egy túlélő sincs, nekünk elhihetitek! És ez a felszerelés? Mintha vadiúj lenne.
– Hillford romjai alatt leltünk rá – válaszolt Pace rideg hangon. Flynn egy gyors pillantással illette. – Szinte minden érintetlen volt. Akármi érte is a települést, a lakók nem sajnáltak hátrahagyni semmit.
– Hillford? – A két Fekete összenézett megint.
– Neked ismerősen csend, Greg?
Greg vállat rántott.
– Az merre van?
– Nyugaton – felelte Flynn. – Közel a Falhoz.
– És ti onnan jöttetek idáig?! Ostobák. Mindenki nyugat felé menekült. Senki sem jön keletre, nincs itt semmi! Már mi sem fogjuk kihúzni sokáig.
– És mégis… mennyire vagyunk keleten? – tudakolta tétovázva Cross.
– Nem tudjátok? – döbbent meg Dan. – Kábé két órára van innen a tenger.
A csapat tagjai lélegzetüket visszafojtva, tágra nyílt szemmel meredtek egymásra. Flynn-nek most már tényleg gőze sem volt, mit gondoljon. Talán rosszul tette, hogy kimászott reggel az ágyból… Inkább szívott volna több cigarettát. Hátha elpatkolt volna végre. Társai arckifejezéséből ítélve ők is hasonló véleményen lehettek. Arcbőrük már-már egészségtelenül sápadt volt, és nem a fényviszonyok keltették ezt a látszatot. Talán Pace jó irányban tapogatózott, mikor kijelentette, hogy a Xitanok meghajlítják a teret. Ettől Flynn csak még rosszabbul érezte magát.
– Járművetek van? Vagy mivel érkeztetek? – faggatózott tovább kissé gorombábban a kelleténél Greg.
– Nincs járművünk – válaszolta Pace.
– Nem tudom… túl tisztának tűnnek – húzta a száját Dan.
– Volt alkalmunk megfürödni – tette hozzá Cross, profin utánozva a mogorva magatartást.
– Akkor vannak még arra túlélők? – kérdezte Greg.
– Kevesen – informálta őket Pace. – Alavat is elesett.
A két idegen összenézett. Tekintetük sötétté, baljóslóvá vált, aztán Greg megint eleresztett egy szitokszót.
– Akkor már nekünk sincs sok hátra – állapította meg Dan. – Hogy a pokolba boldogultatok eddig? Senki sem bírja idekint ilyen sokáig.
– Tudunk harcolni – düllesztette ki a mellkasát Flynn. Barton hasonlóképp cselekedett, mire a két idegen ismét kénytelen volt elfojtani egy hangos hahotázást.
– Ja, tudtok, hogyne.
– Szeretnéd, ha rajtatok bizonyítanánk? – böködött puskájával Dan irányába Cross fennhéjázva. Dan kész volt elfogadni a kihívást, de Greg a mellkasa elé emelte a kezét.
– Húzzunk befelé, mielőtt ezek a dögök errefelé sompolyognának. – Mielőtt elindult volna, fenyegetően közelebb húzódott a csapathoz. – Ha bármivel is próbálkoztok, tényleg teszt alá vetjük a harctudásotokat.
– A fegyvereik? – mutatott Dan a puskákra. Greg gondolkodóba esett.
– Náluk marad – határozta el. – Ki tudja? Talán még szükségük lesz rájuk. Meg aztán… mi sem azért húztuk ki idáig, mert mellénk pártolt a szerencse. Nem kéne megvárakoztatnunk Rookert. Még a végén azt a kevés haját is kitépi.
– Egy éjszaka, de ellátás nincsen – hangsúlyozta Dan. Pace előrébb lépett.
– Egy éjszaka – egyezett bele a csapat nevében. Cross szeme elkerekedett.
– Hé, hé – ragadta meg társa felkarját. – Nincs egy éjszaka. Én biztos nem alszom egy fedél alatt velük. Meg aztán mi van, ha nem tudunk visszamenni?
– Miért akarnátok visszamenni? – szólt közbe döbbenten Dan, de választ nem kapott.
– Ha már valahogyan idekeveredtünk, nézzünk szét. És különben is: nem te győzködtél a legjobban, hogy jöjjünk át?
Igaza van – helyeselt Barton. – Vállaltuk a kockázatot.
– Ha nem tudunk visszamenni, a rádió még mindig megoldás – tette hozzá Pace. – És itt legalább van tető a fejünk felett.
– Rádió? Ki a francnak rádióznátok? – szólt közbe Greg olyan gőgös kisugárzással, mint aki épp tetten ért egy rosszalkodó gyereket.
– Sikerült kapcsolatot létesítenünk néhány túlélővel – reagált kis hezitálást követően a kardforgató. – Míg mi felderítésre indultunk, ők ott maradtak.
Ez végül is nem volt hazugság, bár a Fekete nem úgy festett, mint aki beveszi. Flynn érezte a bizalmatlanságot és kíváncsiságot, ám amint Cross lemondóan sóhajtott egyet, kissé lanyhult a levegőben pattogó feszültség. Ha már túlélőkre bukkantak, nem ártana többet kideríteniük a helyzetükről. Elvégre… talán ez is betudható a küldetésüknek.
– Akkor mehetünk? – mordult fel Greg. – Majd odabent kitárgyaljuk a többit.
– Mehetünk – felelt Pace ridegen.
A csapat igyekezett olyan formációt felvenni, hogy minden irányból legyen tűzerő és védelem, majd mind az idegenek nyomába szegődtek.
– Kik vagytok egyébként? Nem túl szimpatikus a képetek – puhatolózott túlságosan is őszintén Dan.
– Kezdtem aggódni, de örülök, hogy kvittek vagyunk – dünnyögte Cross.
– Oh, akkor te lennél a csapatban a szókimondó? – A lövész arcizma rándult egyet, de türtőztette magát. – És mi a helyzet a kislánnyal? Még meg sem szólalt. – Dan hirtelen megpördült saját tengelye körül, és hátrafele haladt tovább. – Mi a gond, kicsim? A cica elvitte a nyelvedet? Megijedtél a csúnya nagy bácsiktól, hogy nem mersz előttük beszélni? Vagy azt hitted, nem értjük a kidolgozott katonai jelnyelvet? – Szeme baljóslóan villant.
Flynn csak a nagyjából visszanyert józan eszének köszönhette, hogy nem vágta képen a Feketét, és ahogy elnézte, társainak is viszketett a tenyere. Barton próbált érzelemmentes arccal tűrni, de a gyűlölet és a fájdalom kiült vonásaira.
– Nem tud – szűrte a fogai közt méreggel Cross, mire Dan felvonta a szemöldökét, és Greg is hegyezni kezdte a fülét.
– Csak nem egy harcban elárvult poronty? – Dan a társához fordult. – Nézd, szegényt még beszélni sem tanították meg!
Pace megragadta az egyik kardját, és bár keze megállíthatatlanul remegett, nem húzta ki a tokból.
Sérülés – nyomta meg a szót, hogy jól hallható legyen. – És ez nem jelenti azt, hogy nem ért meg titeket.
– Úgy van – kúszott halovány gúnymosoly Cross arcára. – Nem mondták még nektek?
– Mit? – ráncolta a homlokát irritáltan Dan.
– Hogy a csendesekkel vigyázni kell? Ha tovább sértegeted, én a helyedben nem mernék aludni ma éjjel.
Flynn fél szemmel Bartonra sandított. Bár a lány feszültebbnek tűnt a természetesnél, arcán a döbbenet és a hála keveréke mutatkozott. A két Fekete hol rá, hol egymásra nézett, és mintha azon tanakodtak volna, vajon mindjárt démoni fogakat növeszt-e. Rosszalló tekintetük egyáltalán nem volt szimpatikus a veteránnak, és igazán nem is értette, miért mentek bele ilyen könnyen abba, hogy a bázisuknak kikiáltott gyárba vezessék őket. Persze csapdára nem számított, hiszen mi hasznuk is származna egy esetleg Xitanoknak épített csapdát rájuk pazarolni? Azért nem zárta ki ennek a lehetőségét sem teljesen. Előző kirohanása ellenére tudta: még nem mindenkinek esett le, hogy a Kékek és Feketék háborújának vége. Igaz, ezeknek az embereknek a nagy része már nem is élt, de ez mellékes.
Amint elérték a gyár bejáratát, Greg feléjük fordult.
– Még egyszer figyelmeztetünk benneteket: próbálkozhattok akármivel, de visszafelé fog elsülni.
– Nyugalom, ember! – emelte fel védekezően a kezét Cross. – Itt nem mi vagyunk az ellenség. – Flynn szájából vette ki a szót.
A drónt szerintem hagyjuk kint – mutogatta Barton. – Nem árt, ha az épület körül köröz. – Pace, bólintva egyet, máris nekiállt, hogy a röptávot növelje. A drón hamar a magasba emelkedett, és nekikezdett az őrző-felderítő repülésnek.
– Mi is könnyen leszedtük. A démonok is ki fogják szúrni – fejezte ki nemtetszését ingerülten Greg.
– Detektorral van felszerelve – magyarázta hasonlóan otromba stílusban Flynn. – Ha egy Xitan erre jár, az a hasztalan izé ott fent jelet küld ide – bökött a csuklóján pihenő szerkezetre.
– Honnan van? – kíváncsiskodott gyanakvóan Dan.
– Mondtuk, találtuk – rántott vállat lazán Cross.
– És mikor volt ideje bárkinek ilyen szerkezetet gyártani? – Egy mélyen zengő, idegen hang harsant fel a gyár gyomrából. A csapat egyként nézett a hang irányába; izomzat megfeszülve, fegyverek készenlétben. A hold ezüstös derengése egy szintén harmincas férfit fedett fel, aki körülbelül egymagas volt Pace-szel, és olyan hűvös tekintetet tudhatott a magáénak, hogy Flynn Feketék iránti gyűlölete ismét belobbant. Az illető látványa ügyetlenül rövidre nyírt, felborzolt frizurájával, a bőréhez ragadt mocsokkal és az arcának jobb felén végighúzódó vágás után maradt heggel több volt, mint visszataszító. Sötét, elnyűtt ruhát viselt, melyet jó néhányszor már varrni kellett, de a Feketék szimbóluma szemet szúró maradt. Flynn a parancsnokukra emlékeztető kisugárzást vélt felfedezni benne.
Greg és Dan meghunyászkodva hátrébb lépett, hogy utat engedjen neki. Reakciójuk láttán A veterán jobbnak látta, ha odafigyel; ennek itt tekintélye van.
– Rooker! – köszöntötte Greg. – Túlélőket fogtunk.
Rooker jéghideg, éles tőrrel azonosítható pillantása alaposan végigjárt mindenkin… tetőtől talpig. Pace-hez érve aztán megrökönyödött… majd hangosan felnevetett. Rekedtes, aljas beütésű hahotázására Barton összerezzent, Flynn-nek pedig libabőr telepedett a karjára.
– Hát ez elképesztő! – kurjantotta fülsértően. Greg és Dan aggódva figyelte. – Azt hittem, már réges-rég kinyírt valamelyikünk! Oh, de nem is baj, úgyis magamnak akartam ezt az örömet.
A csapat automatikusan a férfire szegezte a fegyverét, Pace azonban merev arccal tűrt.
– Miről beszélsz? – tudakolta tanácstalanul Dan.
– Ezt komolyan kérdezed, idióta? – lökött egyet társán Rooker. – Hadd mutassam be Ronan Pace-t, a legmocskosabb, legkétszínűbb és legravaszabb harcost, akiről valaha mesék terjedtek.
A nevet annyi méreggel ejtette ki, hogy Flynn azon kapta magát, hogy közelebb húzódott a kardforgatóhoz. Greg és Dan elképedve bámulták, mint akik nem hisznek a szemüknek.
– Ez Pace?
Rooker tett néhány fenyegető lépést az említett felé, aki azonban továbbra is mozdulatlanul tűrt.
– Tudod, kiket gyűlölök még a Kékeknél is jobban, féreg? – sziszegte a kardforgató arcába. – Az árulókat. Egy nyomorult áruló vagy, Pace. Egyetlen érvet mondj, miért ne lőjelek szitává téged a társaiddal együtt.
A kardforgató olyan mozdulatlanul és fegyelmezetten állta a rá szegeződő tekinteteket, hogy Flynn álla hangosan koppant a padlón. Ő már biztosan golyót kapott volna, amiért arcon köpte ezt a rohadékot.
– Túl akarjátok élni, nem igaz? – felelt kérdéssel Pace. Rooker felvonta az egyik szemöldökét. – Értékes az életetek; a Feketéké mindig is az volt. De sosem a másikét tartották annak… csakis kizárólag a sajátjukat. A te életed vajon mennyit ér neked, hm?
Rooker szeme összeszűkült, és olyan visszataszító zordság ölelte körbe, hogy Flynnt kirázta a hideg tőle. Rejlett benne valami… valami megmagyarázhatatlan, ami arra késztette a csapatot, hogy egy pillanatra se becsülje alá, holott fegyver nem volt nála.
– Várom az indokot – fonta karba a kezét türelmetlenül. Pace egy gyors pillantást küldött társai felé, akik azonnal megértették, miféle engedélyt kér. Miután mindhármuktól begyűjtötte a bólintást, így szólt:
– Csak velünk élhetitek túl.
Rooker megütközött a hallottakon; először tágra nyílt a szeme, utána ismét eleresztett egy harsány nevetést. A kezével úgy tett, mintha a könnyeit törölgetné.
– Miért volna szükség rátok? – hőbölögte. – Remekül boldogultunk eddig is, nem? – Társai helyeseltek.
– Lehet, de vészesen fogy az időtök, seggfejek – folytatta Flynn rosszmájúan.
– Xitanok mászkálnak erre – vette át a szót Cross. – És nem csupán sejtjük, valóban tudjuk. – Barton heves fejbólogatással járult hozzá a mondandójához. – Akármikor rátok törhetnek. Nincs fal, ami meggátolhatná őket abban, hogy megszerezzék, amit akarnak. Nekünk elhihetitek.
– Azért jöttetek, hogy az oltalmatokba helyezzetek? – gúnyolódott hűvösen Rooker.
– Nem – felelte azonnal Pace. – Teljesen véletlenül keveredtünk ide. A Xitanokat követtük, amikor ráleltünk a gyárra. A közelben vannak, talán most is épp minket figyelnek valahonnan. És még a drónunk sem látja őket.
– De hé… ha nem kell a segítségünk, mi egyáltalán nem bánjuk, sőt! – tárta szét a karját megkönnyebbülést sugározva Cross. – Már itt sem vagyunk!
– Milyen magabiztosnak képzelitek magatokat – állapította meg rendkívül gyanakvóan Rooker.
– Van rádiójuk – magyarázta Dan. – És nyugatról jöttek, a Fal közeléből.
Ez a kijelentés felébresztette Rooker érdeklődését, és gyanúját, ha lehet, tovább mélyítette. Olyan széles gúnymosolyt villantott, hogy Flynn izmai még jobban megfeszültek.
– És azt is mondták, hogy Alavat elesett – tette hozzá Greg. – Szóval olyan sok szövetségesük nem lehet. Ha csak a Falon túliak nem gondolták meg magukat. Ez pedig ugye elég valószínűtlen.
– Valóban? Hmm… És ez a felszerelés? A drón?
– Találták.
– Ezt te komolyan beveszed?
– Nem igazán, de mi mást higgyek?
Rooker már nyitotta is szóra a száját, amikor hirtelen visszhangzó gurgulázás és öklendezés hangját szállította feléjük a levegő. Az ikrek egyként néztek hátra. Barton tett előre egy lépést, hogy biztosra menjen, jól hallja, amit hall. Flynn testén remegés futott végig, szája grimaszba torzult.
– Francba. – Dan mit sem törődve tovább a négyessel, besprintelt a gyárba, és elnyelte az odabent uralkodó homály. Greg kérdőn pislogott a frusztrált Rookerre.
– Mi lesz velük? – biccentett a fejével a csapatra.
– Válasz nélkül nem mennek el innen – húzódott közelebb hozzájuk fenyegetően Rooker. Flynn horkantott egyet.
– Azt hiszed, képes lennél az utunkat állni?
– Flynn – szólt társára visszafogottan, ugyanakkor erélyesen Pace, majd mélyen a Fekete szemébe nézett. – Ez ki volt?
Rooker homlokán kiélesedtek a ráncok, tekintete az őt mardosó kétségektől csillogott.
– Van velünk két poronty – fogott bele egy sóhajt követően. – Jóval fiatalabbak, mint ő – pillantott az aggodalmasan toporgó Bartonra. – Betegek mind a ketten. Itt szörnyűek a körülmények, és orvosság nélkül nem fogják átvészelni.
A csapat összenézett. Bár egyetlen szóváltás sem történt, már az arcokból ki sikerült olvasniuk a kimondatlan gondolatokat. Flynn nem volt elragadtatva, egy cseppet sem, de felidézte az iménti kirohanását. És nem akarta megismételni.
– Mi tudunk segíteni – hangsúlyozta a kardforgató, és bár Rookerről sütött, mennyire kellemetlenül érzi magát, nem ellenkezett.
Nem mi vagyunk az ellenség – mutogatta eltökélten Barton a lassan jeligévé váló mondatot, és ennyi elég volt, hogy a férfi megtörjön. Greg vezetésével elindultak befelé.
A folyosók nemcsak szörnyen mocskosak voltak, de félelmet keltőek is. Sokat nem lehetett látni, de a félhomály mintha egy komplett folyosórendszert őrzött volna. Rooker hamarosan jobbra kanyarodott, majd négy-öt lépcsőfoknyi ereszkedő után egy ajtó várta őket. Alóla halovány, meg-megremegő fény szűrődött ki. Greg után beléptek mindannyian, de Rooker ügyelt rá, hogy a csapat mindvégig szorosan a fal mellett maradjon.
Odabent siralmas látvány tárulkozott eléjük, olyannyira, hogy Flynn hirtelen meg is feledkezett a Feketék iránt érzett dühéről. Szegényes holmik szétszórva a földön, piszkos, agyonnyűtt pokrócok, néhány régi, háborúból maradt fegyver és semmi egyéb, ami a megélhetéshez elengedhetetlen. A pokrócokban két fiatal, nagyjából tizenkét-tizenhárom éves fiatal, egy fiú és egy lány kuporgott összebújva, föléjük Dan hajolt, valamint egy vékony testalkatú, fiatal nő, akinek az arca olyan nyúzott volt, hogy legalább évekkel idősebbnek tűnt koránál. A nő egy vízbe mártott ronggyal törölgette a kisfiú homlokát, aki mindannyiszor megremegett, ahányszor a rongy érintkezett egészségtelenül sápadt bőrével.
A nő rosszalló tekintetét Rookerre és az érkezőkre emelte.
– Ezek meg kik? Nem vagyunk már így is elegen? – Frusztráltsága kimerültségéből származhatott. Bár igyekezte takarni, keze enyhén remegett
– Melanie… Hidd el, rég kicsináltam volna őket, ha nem erősködnek azzal, hogy segíthetnek.
– Hah. Kicsinálni, tényleg? – vonta fel látványosan a szemöldökét Cross. – Veled törött karral is elbánnék…!
Rooker szemében féktelen harag villant, ám mielőtt a lövész még inkább felhergelhette volna, Pace megállította.
– Ne vedd magadra a gorombáskodását, ő csak… – Udvarias, megbízható attitűdjét elővéve fordult a nőhöz, ennek ellenére nem folytatta. Inkább társai pillantását kereste. Crosstól és Flynntől meg is kapta, ám Barton le sem emelte a szemét a gyerekekről. Mintha megbabonázták volna a jelenlétükkel, és a veterán nem szívesen vallotta be, de nem csupán őt, valamennyiüket szintén. Talán tényleg nem ártana elmondani az igazságot, ha csak egy részét is.
Eleresztve egy mély sóhajt, váratlanul előrébb lépett.
– Gondolom már mind hallottatok a Bunkerről.
– A Bunkerről? – Greg és Dan kíváncsian összesúgott, míg Rooker gúnyos arckifejezése egykettőre felszívódott. Bár továbbra is gyanakvóan méregette az érkezőket, látszott rajta, hogy a Xitanoktól való félelem elfojtotta az aggályait.
– Sikerült felvennünk velük a kapcsolatot. A fenébe is, a holmink is tőlük van. Ha valakik, ők segíthetnek a gyerekeknek. Itt nem maradnak sokáig életben.
Melanie kétségbeesetten pillantott fel Rookerre.
– Igazat mondanak?
– Ragaszkodtok a gyerekekhez – vette át a szót Pace. Barton eközben közelebb sétált hozzájuk. – Különben már kegyelemből főbe lőttétek volna őket. – Azok, mintha megérezték volna a lány jelenlétét, hirtelen megmozdultak; véreres és könnybe lábadt szemük találkozott Bartonéval. A kislány lassan kinyújtotta reszkető kezét, melyre Barton azonnal rákulcsolta saját, biztonságot sugalló ujjait. Sokáig kíváncsian meredtek egymásra.
Mindenki döbbenten kísérte figyelemmel a jelenetet, és Flynn egy percre meg is feledkezett róla, hogy a két beteg gyerek a Feketék ivadéka. Végül Rooker volt az, aki először kitört a mámorból.
– Szóval segítség. Hogyan? Mikor?
Cross és Pace váltott egy gyors pillantást, majd Cross előhúzta a rádióját.
– Szerinted Lee meg fog lepődni?
Megosztás: