Gladiátor 8. - Sárban kovácsolt

Éés itt a vizsgaidőszak, de mivel kevés vizsgám van, remélhetőleg sikerül haladnom az írással. A Gladiátor következő fejezete nincs kész, de igyekszem. Btw, Jaye edzéséből mindenképp ki fogok ragadni fontosabb pillanatokat, szóval ez a rövid montázs semmit sem jelent. Lesznek részletek bőven. Jó olvasást!


Az első gondolatom Benjamin Burtonről az volt, hogy: veszélyes. És a helyiek szekálhatták amennyire csak akarták, azért nem vénült meg még annyira, hogy ne bírja a strapát. Hogy meglepett-e? Még szép. De annyira azért mégsem. A kihallgatószoba óta tudtam, hogy van benne valami, hogy ő nem olyan, mint azok az emberek, akik mellett nap mint nap elsétálok az utcán.
Most… most minden értelmet nyert. A szokatlanul rideg, majdhogynem harcias kiállás. A jó megfigyelőképesség. (Az eddig viselt ruháim közül mindegyik jó volt méretben.) Az, ahogy képes olvasni az emberekben. Minden.
Én magam szerencsére egyszer sem keveredtem az Alvilág ügyleteibe, de számos rémtörténetet hallottam, és ahogy a szemtanúk előadták… egy percig sem kételkedtem abban, hogy igazak. Ben? Ő most aztán elérte, hogy a sztorik valóságalapja megrengethetetlenné váljon. És hogy megijedtem-e tőle? Nem. De. Talán egy kicsit. Biztosra vettem, hogy képes lenne ellátni a bajom. Bár valószínűleg nem ettől… nem tőle kellene paráznom.
Marcus. Ha Ben még nem tette el láb alól, az azt jelenti, hogy méltó ellenség. Veszélyes.
– Hiszi, hogy megállíthatjuk?
A fogdok… Nem. Nem fogdoki. Képesítés ide vagy oda, ő nem fogorvos. A… gladiátor… volt gladiátor a homlokát ráncolta, és közben a reggelijét böködte a villával.
– Talán.
– Tehát nem hiszi.
– Marcus tele van meglepetésekkel, de ha kellőképpen felkészülünk, lehet esélyünk ellene.
Ez sem csengett meggyőzőbben.
– A helyiek félnek tőle.
Ben mélyen beszívta a levegőt.
– De nem eléggé.
– De ez… ez jó, nem?
– Nem az. Ha félnének tőle, nem vennék félvállról a felkészülést. Vékony jégen táncolunk; ez minden, csak nem játék. Az egyetlen, aki igazán fél… az te vagy.
Tágra nyílt a szemem, és esküszöm, megint éreztem a fájdalmat, amit Marcus embere okozott. Holott az incidens napokkal ezelőtt történt, és már Ben is kieresztett a meglepően óvó szárnyai alól – többnyire.
– Én… én nem…
– A helyiek sosem láttak erőszakot – szakított félbe az öreg –, nem tudják, mire képes egy olyan ember, akit a düh és a gyűlölet vezérel. Aki pusztán azért teszi, amit tesz, mert megteheti… mert szimplán örömet okoz neki. Te tudod.
A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban, és talán nem tévednék, ha azt mondom, elfehéredtem. Hirtelen érzelmek rohamoztak meg. Képek. Hangok. Anyáról. És… róla. Hevesen megráztam a fejem, hogy elkergessem őket.
– Miből gondolja? – húztam ki magam dacosan.
Ben rideg maszkja megint megrepedezett. A tekintetében gyász szennyezte érzelmek villantak át.
– Az Alvilágban sokat láttam… sokat tapasztaltam. Felismerem az olyat, akit trauma ért. Akármilyen makacsul próbálja is rejtegetni.
Lesütöttem a szemem. Hirtelen minden jelentéktelen dolog érdekessé vált. A mellkasi fájdalom csak nem akart szűnni, és mintha a fejem is hasogatni kezdett volna. Nagyszerű…
– Szeretnél beszélni róla?
– Mégiscsak a dilidokim? – förmedtem rá.
Hé, hé, nyugi. Be. És ki. Az már nagyon régen volt, és életfogytiglant kapott érte…
Szándékomban állt kerülni az öreg tekintetét, de… Hihetetlen. Ennyi érzelem… Kizárt. És mégsem. Itt van. Viszont egyiket sem tudtam kivenni, csupán azt, hogy mind negatív, és eszi őt belülről. Szerettem volna megfejteni, miként olvashatnék benne én is úgy, mint ahogy ő bennem, de túl korán fordította el a fejét. Mivel nem kezdett el faggatózni, sikerült lehiggadnom, de elég kellemetlen csend állt be közöttünk. Nem sokáig bírtam.
– Szóval… akkor mindent a ringben tanult meg?
– Nem, lőni Blackéktől tudok. És az egyéb, vadőri teendőimmel járó feladatokat is mind a helyiek tanították be nekem. – Mi ez az óriási nyíltság hirtelen? Meggyőződésem volt, hogy a borfesztivál után teljesen elbarikádozza magát, hiszen lerítt róla, hogy a pajtában is kizárólag muszájból beszélt, na de most… – Sokáig tartott, de döntést hoztam – folytatta eltökélten. – A helyiek rendes népek, akik mindenben képesek megtalálni a jót, a szépet. Semmi keresnivalójuk egy háborúban. Marucból… Belőlünk ez a képesség hiányzik. Nekünk már mindegy, de nekik… nem szabadna látniuk. Csakhogy. Egyedül… egyedül nem fog menni, szóval nem várhatok, hogy elkezdjék a felkészülést. Nekem kell felkészítenem őket. És téged is.
A szívem eszeveszettül kalapált.
– Ahogy azt már mondtam korábban: fogalmam sincs, miképp lehetnél a segítségemre, de majd kitalálunk valamit. Nem szeretném, ha belebonyolódnál… nos… jobban, ellenben védtelen sem maradhatsz.
Nem tudtam, mit gondoljak. Izgatottság öntött el, mindemellett ott motoszkált bennem a félelem is. A félelem, hogy talán a halálomba gázolok a lelkesedésemmel. Nem. Ha őt túléltem, ez meg sem fog kottyanni.
– Most tajtékzanod kellene, ugye tudod? Veszélybe sodortalak. Sőt, lehet, hogy az egész hátralevő életedet megbélyegeztem.
Igen, felfogtam. De… Nem értem. Semmit sem értek. Miért lettem még izgatottabb?
– Ne értsen félre, továbbra is fújok magára, viszont ha ez a dolog nem alakult volna ki, most a rácsok mögött ülve unatkoznék…
– Ott is lenne a helyed. – Aggodalom. Igen, ez elég nyilvánvaló aggodalom volt a részéről. És még saját magát is sikerült meglepnie vele.
– Nézze… én… őszintén nem tudom, mit akarok, de azt igen, hogy most itt vagyok, és nem a sitten. És igen… talán félek is. Egy kicsit. De…
– Jól van – szakított félbe Ben. A szeme csillogott. – Készülj fel, mert nem leszek kíméletes.
– Nem is várom el, öregember. – Elmosolyodtam, és valamiért meggyőződésem volt, hogy eloszlatja majd a félelmemet.

A lelkesedésem nem volt hosszúéletű. Kezdtem azt hinni, hogy Ben ki akar nyírni. És kizárt, hogy a rohadék nem élvezte.
Az elkövetkezendő napok mindegyikét kőkemény erőpróbával töltöttem. Az öreg reggelente kivitt az erdőbe, hogy bemutasson a legkegyetlenebb terepnek, amelyen egy délelőtt leforgása alatt többször is végig kellett kínlódnom magam. Meredek emelkedők, sár, trükkös gyökerek és fatörzsek, csúszós sziklák, életveszélyes szakadékok, még több sár, meg persze hideg és zord időjárás. A borfesztivál után ugyanis mintha kioltották volna a napot; a terepen töltött óráim jelentős részén szakadt az eső, és drága ruha ide vagy oda… nem csak bőrig, egészen csontig áztam.
Esténként szitkozódva és reszkető tagokkal forraltam magamnak a fürdővizet; sokszor már majdnem összeestem, mire az utolsó vödör is felmelegedett. Nem elégedtem meg a kellemes, harmincöt-negyven fokos hőmérséklettel; addig melegítettem a vizet, míg bugyogni nem kezdett. Persze mire odáig jutottam, hogy az utolsó vödröt is a kádba borítottam, az első vödrök tartalma már kihűlt.
Ben talán a kiképzőtiszteknél is kegyetlenebbül állt hozzám. Már rögtön a harmadik napomon ledöntött a megfázás, de az öreg nem lazított a feszes tempón. Az állapotomat persze folyamatosan ellenőrizte, csakhogy ettől egyáltalán nem lettem jobban.
Ha korábban azt hittem, jó az étvágyam, hát ezek után csak úgy tömtem magamba a vadászataink – sokkal inkább az ő vadászatai – gyümölcsét. A rengeteg fehérje mellé zöldséget és szénhidrátot is fogyasztottam bőven. Az étrendemet Ben állította össze, és kizárólag azt ehettem, amit ő megszabott. Ez mindig tartalmas ebédeket foglalt magába, illetve egy tőle származó, de Nana által elkészített turmixot, amit az első kóstoló után majdnem a Diner közepére okádtam.
A terepgyakorlatok mellett súlyzókkal is rendszeresen erősítenem kellett, de a testem már annyira hozzászokott a terheléshez, hogy még ez bizonyult az egész edzéstervem mintegy legkönnyebb részének. Természetesen akárminek estem is neki, a kötelező bemelegítés-nyújtás sosem maradhatott el. Egyszer sem szorultam noszogatásra. Tudtam, hogy enélkül végem van.
A napot jellemzően Nana gyorsbüféjében zártuk, ahová mindenki bekuckolta magát az egyre hidegebb idő elől menekülve. Én élveztem ugyan a zuhatagot, de a Diner ablakán át jobban. A kellemes illatok és a fűtés teljesen elgyengítettek, és már abszolút nem foglalkoztam azzal, hogy tartsam a kellő távolságot köztem és a helyiek között.
Általában Nana volt az első, aki lerohant.
– Kincsem, mit kérsz inni?
– Akármit.
És Jeff szokott a leghangosabban hahotázni.
– Azért megölnöd nem kell ám, Ben!
A fog… gladiátor olyan ridegen viselkedett, mint korábban soha, és én meg naivan azt hittem, ezt a zordságot nem lehet fokozni. Szinte semmit sem társalogtunk, ha mégis, az általában abból állt, hogy üvöltözött a fejemmel, amiért nem vagyok elég kemény. A fülem már egy jó ideje csengett miatta.
Szóval kizárt, hogy nem élvezte. Egy kicsit legalább.

De élvezte. És nem csak kicsit. Nagyon.
Azon a borongós napon ugyan nem zuhogott az eső, de én máris nyakig sárban fürödtem. Egészen messzire sétáltunk, jóval az eddigi útvonalak alapján megrajzolt térképem hatósugarán kívül jártunk. Egy sziklafal előtt állapodtunk meg végül. Egy darabig csak ácsorogtunk, de mivelhogy nem esett le, mit kellene csinálnom, Ben megtörte a csendet.
– Juss fel a tetejére.
És mire észbe kaptam, már nem volt sehol. Bevallom, sokáig vizslattam a sziklafalat, talán túl sokáig. Nagy nehezen aztán erőt vettem magamon, és előhalásztam a kötelemet meg a Ben garázsából szervált csákányomat az egyébként hatalmas és súlyos hátizsákomból. A kötél egyik végét a derekamra csomóztam, a másik végét a csákányra, majd felkapaszkodtam az első kitüremkedő kődarabra, amit elértem.
Akadtak napok, amikor gyakorlatilag megmozdulni sem bírtam; Ben ilyenkor a fejemet tömte. Minden részletet belém vert az erdőről, illetve olyan praktikákat is elsajátíttatott velem, mint például a tökéletes csomó kötése, vagy egy szétdobott puska gyors összerakása, így ennek köszönhetően a csomóm egyszer sem adta meg magát.
Lassan haladtam felfelé. Többször megcsúsztam, és csak jóformán vért izzadva sikerült megtartanom magam. Az ujjaim teljesen elgémberedtek; nem éreztem mást a fájdalmon kívül. A tüdőm viszont biztos, hogy jó néhány literrel tágult már, különben fulladoztam volna. Mikor nem találtam semmit, amibe kapaszkodhatnék, a csákányt a falba döfve igyekeztem tovább mászni, és ahányszor elrontottam, annyiszor próbáltam újra.
Makacsságom aztán megszülte eredményét: feljutottam a fal tetejére. Reszkettem, kifulladtam, de teljesítettem a feladatot. Arra azonban nem számítottam, hogy a faarccal bámuló Ben árnyéka fog rám vetülni. Mi a…
– Ho… hogyan? – hörögtem elképedve. Rideg maszkja ekkor megrepedt, és egy ritkán látott vigyort villantott.
– A lépcsőn – mutatott nekem balra.
– Hogy… mi van? – Nem, ilyen nincs. Ez… Ilyen nincs. Nem hiszem el!
– Örülök, hogy ennyire kitartó vagy, de azért a fejedet is használnod kéne néha.
És továbbállt.
Nem. Ez… Nem. Nem, nem és nem. Nem. Nincs ott lépcső, kiszúrtam volna. Nem. Nem és nem.
De ott volt.
És ez ment hetekig. Anélkül, hogy egyáltalán nekikezdtünk volna a boksznak. De… megérte. Egy reggel ugyanis feltűnt a változás. Erősebb lettem, fittebb. A mozgásom… Kívül-belül megváltozott minden. A kinti fagyot ezerszer könnyebben tűrtem – holott napról napra lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála –, az immunrendszerem a legkeményebb megfázást is legyűrte két nap alatt, frissítőbbeket aludtam, mint valaha, az étvágyam látványosan jobb lett – nem mintha korábban annyira válogatós emberként ismertek volna –, már sokkal kevésbé fáradtam el, és a testem… Fürdés után rendszeresen megálltam, hogy megcsodálhassam. Sőt, nemcsak megcsodáltam, különböző pózokat is felvettem, és az izmaimat is annak rendje és módja szerint befeszítettem.
– Te meg mi a jó fenét csinálsz?
Akkorát ugrottam, hogy kis híján kibicsaklott a lábam. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, és hogy megremeg a combom.
– Miért… maga talán… nem szokta? – dunnyogtam paprikavörösen, azzal sebtében elvonultam, hogy estét csapjak. Ezután kizárólag akkor álltam a tükör elé fehérneműben, amikor Ben épp a fürdőben tartózkodott. És akkor is csak néhány röpke másodpercre.
Megoszt:

Csillagtolvaj alapozó


Nagyjából másfél-két hónappal ezelőtt kiraktam egy kis infót a Csillagtolvaj jövőjére vonatkozóan. Hogy miért nem volt eddig semmi? Mert nem akartam elkapkodni a dolgokat. Sokáig rágódtam rajta, építgettem, leromboltam, újrakezdtem... és végre valahára elkészültem a vázlatolással! Maga a vázlat lepötyögése egy délutánomba került, de amíg eljutottam idáig... nos, sok időt igényelt. Voltak napok, amikor csak félretoltam, nem gondoltam rá, hogy egy kicsit emésztődjön, ülepedjen a dolog. Örülök neki, hogy így döntöttem, mert végre összeállt a fejemben az egész!

Mire számíthattok?
1. Regénysorozatra. Akárcsak a Stinger. (Az első vázlata kész, a másodiké folyamatban.)
2. Emlékeztek arra a háromszázas szösszenetre, amit megosztottam az előző Csillagtolvaj-posztban? Nos, az abban megosztott dolgokat töröljétek ki a fejetekből... nos, legalábbis félig, ugyanis azóta sok víz lefolyt a Dunán, és nagyon sok elem átíródott.
3. A fiatal felnőtt, azaz a húszas éveiben járó Skylar Brandt kalandjaira.
4. Rengeteg flashbackre a kis mocsadékról.
5. Egy új, ütős csapatra.
6. Egy laza, agyat kikapcsoló és szórakoztató utazásra. Ezzel a sztorimmal inkább a szórakoztatás a célom, de azért igyekszem belecsempészni egy kis lélektant, stb. is.
7. A szórakoztatás mellett tömény ANGST-ra.
8. A sztoriban kiagyalt világ kiszélesítésére. Új bolygók, új fajok, új sci-fi elemek.
9. És persze az utánozhatatlan Jaax Yeager Kapitányra meg a bizarr apa-lánya kapcsolatra közte és a Csillagtolvaj között.

Idézetet és fülszöveget egyelőre nem hoztam, de hogy ne legyenek olyan üresek a szavaim, alább igyekeztem arra törekedni, hogy megalapozzam a hangulatot. Egy ütös, a sztori hangulatát meglepően jól tükröző sountrack-et hallhattok, illetve inspirációul szolgáló képeket találhattok. Mivel itt lohol a nyakamban a vizsgaidőszak, az első fejezet érkezése még várat magára, de már nagyon közel vagyunk a debütáláshoz!

Már elég régen történt a dolog, de Babu Miriel megjelölt egy kihívásban, amelynek a lényege, hogy kérdéseket kell megválaszolni egy kiválasztott karakterről. Babu választása Sky Brandt-re esett, úgyhogy éppen itt is az ideje, hogy válaszat adjak!

1. Kedvenc étel
Lángos. Hiába kóstolt már annyi mindent az űr konyhájából, a nagymama földi lángosánál nincs jobb. Mit meg nem adna, hogy még egyszer ehessen...

2. Legtitkosabb vágyálom
Hülyeség, és rombolná a hírnevét, ha kitudódna. (Nyugi, a regényekből ki fog derülni.)

3. Egy dolog, amit még a társai sem tudnak róla
Talán a kelleténél többet tölt a hajának ápolásával (de persze megéri, mert gyönyörű, hosszú mogyoróbarna fürtjei vannak). Amikor valaki rákérdez, mit csinál, amikor eltűnik, mindig kivágja magát valahogy a dologból.

4. Valami, amitől fél
Hogy mindent elveszít. De úgy, hogy ez a veszteség a saját ballépéséből adódik.

5. Véleménye a történet esetleges gonoszáról
Upsz, spoiler, úgyhogy mélységesen hallgatok!

6. Mi az, amitől epic-nek érez egy pillanatot?
Az űrben vagyunk, már maga a puszta látvány is epic hatást eredményez!

7. Egy ország/hely/város/világ, amit meg akar látogatni
A Kapitánynak hála szinte bejárta már a fél galaxist, szóval a legklasszabb és legádázabb helyeket is mind ismeri. Bár már eléggé eltávolodott az otthonától (mindkét értelemben), szívesen hazalátogatna a Földre egyszer. (Ez persze nem lehetséges, ugyanis a Föld kívül esik a Tengely II-n, és egy tudatlanok lakta bolygót meglátogatni nem csak tilos, de sok kockázattal is járna.

8. Első szerelem
A sikló, amit Yeager ajándékozott neki. De egyébként kicsiként teljesen odáig volt egy unioszi hírességért. (A fajuk jellemzője, hogy a fényen a bőrük szivárványos hatást kelt, és a kicsi Skyt vonzotta minden, ami a földieknek abnormális.)

És akkor az inspirációul szolgáló zenék/képek:


(Hihetetlen, hogy ez a kép mennyire hajaz arra, ahogy én elképzeltem Skyt! :O)









stb.
Megoszt:

Gladiátor 7. - A lepel lehull, a maszk megreped

Szorosan kapcsolódik az előző fejezethez, viszont fontos, úgyhogy megérdemelte, hogy különálló fejezet legyen. The big reveal is here!


Ben vezetésével bezsúfolódtunk egy műhelynek kialakított pajtába, ahol az öreg azonnal leültetett, hogy közelebbről is megvizsgálhasson. Levetette velem a dzsekimet meg a pulcsimat, majd óvatosan végigtapogatta a mellkasomat. A fájdalom még mindig jelen volt; mintha egy láthatatlan kéz nyomást gyakorolt volna a felsőtestemre.
Felhúzta a pólómat, hogy a hasam láthatóvá váljon, majd elsötétült arccal méricskélt tovább. Hirtelen eltalált egy pontot, amitől mindenem görcsbe rándult. Egy hangos nyögés is kiszaladt a számon.
– Rohadt szemétláda! – szitkozódott hevesen.
– Mi baj? – A magasabbik Blacktől érkezett a kérdés. Az ő hangját most hallottam először. Kellemes zengésű volt, valahogy illett a kissé pufók vonásaihoz.
– Nem a légcsövedet célozták meg – magyarázta Ben. – A szegycsont alatt ért az ütés.
– Szóval megütöttek?
– Nem emlékszel? – Az öreg homlokán még sosem voltak ilyen mélyek a ráncok.
– Nem igazán. Túl gyorsan történt.
– Most rendesen kapsz levegőt?
– Igen. De ha nem a tüdőm volt a célpont, miért nem bírtam…
– A hirtelen fájdalom és sokk lehet az oka. – Ben megint megtapogatta az előző fájdalmas pontot, noha ezúttal jóval finomabban. Azért így is grimaszba torzult az arcom. – Hé, Hob, nincs itt valahol egy elsősegélydoboz?
– Kint az orvosi sátorban több is van – felelt a kérdezett. – Szóljak az egyik orvosnak?
– Ne. Nem kell több felhajtás, megoldom én is.
– Ahogy gondolod. – Hob a pajta végében levő polcokhoz és szekrényekhez igyekezett, majd sebtében kinyitogatott minden ajtót. Amint eltűnt, felfedte idegesnek látszó testvérét, aki fel-alá járkált, és motyogott közben.
– Ross, fejezd be, mielőtt lyukadt vájsz a földbe – szólt rá Ben. A férfi megtorpant.
– Akkora egy barom vagyok – fortyogott. – Mi a jó büdös francért emlegettem fel a végzést? Most aztán jól ráijesztettem az emberekre. Ha híre megy annak, hogy Hillfordban tartózkodni veszélyes… De a francba is, fel se tűnt, hogy az én hangom is elért addig a rohadt mikrofonig…
– Higgadj le, idióta. – Hob időközben visszatért, átnyújtott egy dobozt Bennek, majd testvére elé pozícionálta magát. – Ezzel nem segítesz.
– Ennyi? Csak ennyit tudsz mondani?
– Nanáék karban tartják a dolgokat.
– Ch… – Ross elfúló nevetést hallatott.
Eközben Ben egy sztetoszkópot halászott elő az elsősegélydobozból, és ügyelve rá, hogy ne gabalyodjon a melltartómba, végigjárt vele a mellkasomon. Minden másodperccel egyre sötétebbé vált az arca.
– Baj van? – kérdeztem, mire leejtette az eszközt az asztalra.
– Nincs, de nem zárom ki. Ez az ütés nagyon komoly szívritmuszavart is kiválthat; mégis mit…
– Szóval a diplomája nem csak a fogászatra terjed ki.
– Idekint so…
– …sok mindent megtanul az ember. Igen, ezt hallottam már párszor. – Lenyelve a fájdalmat, bosszús tekintettel illettem az öreget. Ő válaszul csak még komorabb lett. Mögöttünk Blackék abbahagyták a vitatkozást, és kíváncsian fürkésztek minket.
– A következő néhány napban kötelezően pihenni fogsz, és reggel-este megvizsgállak.
– Nem reagálja kicsit túl a dolgot? – ráncoltam a homlokomat. Igen, beismerem, elég pocsékul éreztem magam, de percről percre jobban vagyok.
– Nem. Sápadt a bőröd, levert a víz, és nem nagyon tetszik a szívhangod. A fenébe is, kölyök… hogy gondoltad ezt?
– Nem igazán tudtam, hogy fenyegetést jelentenek rám, elvégre valaki elfelejtette megosztani velem a részleteket. – Igyekeztem kihangsúlyozni a szavakat. Ben hátrahőkölt.
– Szóval tényleg ezért csináltad? Neked teljesen elment az eszed, fiam. Talán sosem volt.
– Van merszed, csajszi – biccentett elismeréssel Ross. – Én máris csíplek.
– Bátorítsd csak, hogyne – tárta szét a karját a fogdoki.
– De igaza van, Ben – szólt közbe Hob. Az öreg arca grimaszba torzult, és kényszeres pótcselekvései egyre inkább szemet szúrtak. Akkorát sóhajtott, hogy szinte belevisszhangzott az egész pajta.
– Na jó! Oké! Rendben. Rendben. De ajánlom, hogy idefigyelj, mert többször nem megyek végig rajta.
Éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul. Rögvest magamra kapkodtam a ruháimat, és nyitott fülekkel hallgattam.
– Oké. Oké. De meg fogom én ezt még bánni… Oké. A fickó, aki félbeszakította Blackéket, Marcus Krale, egy mondhatni távoli ismerősöm, és Hillfordra pályázik. Hogy miért? Egyszerű. Arról már meséltem, a helyiek hogyan mentették meg a települést, azt a részletet viszont kihagytam, hogy a felújítás során ráleltek egy elásott dobozkára. Hogy mi volt benne? Gyémántok. Méghozzá nem is kevés. A helyieknek jelenteni kellett volna a dolgot, de mivel az építkezés sok pénzt ölt fel, és amúgy is eléggé pénzszűkében voltak, úgy döntöttek, megtartják maguknak a szerzeményt. Egy részét az építkezésre fordították, de a nagyját Hillford alá rejtették, természetesen szanaszét szórva, nehogy valaki is rátaláljon véletlenül. Mivel a sok programnak hála van kereslet, így csak vésztartalékként gondolunk rá.
– Oké, várjon, lassítson egy kicsit. Gyémántok? Hogyan? Ho… Hogy kerültek ide? Egyáltalán kinek a tulajdonát képezik?
– Akit illet. – Mindenki Hob felé fordult.
– Mi?
– Ez az üzenet volt a dobozban a gyémántok mellett. Ergo fogalmunk sincs. A háború elsöpört mindent, szóval nyilván már rég senkié sem voltak, mikor rájuk leltünk.
– Értem. Azt hiszem. És ez a Marcus? Ő hogy jön a képbe?
– Az én hibám, egy barom vagyok – folytatta Ben ridegen. – Miután korán nyugdíjba vonultam, úgy döntöttem, utazgatok egy keveset. Ekkor nyomta a kezembe Randy Hillford egyik programajánló füzetkéjét. Akkoriban még épphogy csak virágzott a falu, de ettől függetlenül egyből megtetszett. Szóval idejöttem… és nem akartam elmenni. A helyiek befogadtak, és hamarosan a részesévé váltam a titoknak. Megbíztak bennem… erre én mindent elszúrtam. – Lesütötte a szemét. – Az érkezésed előtt néhány héttel, mikor Kaionban jártam, belebotlottam Marcusba egy barkácsüzletben. Sosem szívlelt, így természetesen nekiállt faggatni, mivel foglalkozom mostanában. Abban bíztam, ha gúnyolódok vele, leszáll rólam, így egy laza vállrántással közöltem vele, hogy semmi különlegessel, csak gyémántokkal. Sajnos Marcus komolyan vette. Valahogy sikerült lenyomoznia, de hogy hogyan… gőzöm sincs. Poloskát nem találtam, a mobilom is ki van zárva… de nem ez számít. A lényeg, hogy ügyesen elvezettem ide, és most mindenki sínylődik miattam, ugyanis egy… mondhatni háború felé sodródunk.
– Az a mocsok… elképesztő, mennyire fűlik a foga a gyémántokra – vette át a szót Ross. – Több alkalommal fenyegetőzött már, igaz, eddig bármivel hozakodott is elő, mind kamu volt. Persze vannak emberei, de közel sem annyi, mint amennyit ő be akar beszélni nekünk. Szóval egyelőre csak védekezünk.
– Lassan viszont ideje volna kiagyalni valami támadásra szánt lépést is… a biztonság kedvéért – tette hozzá Hob.
– A kapcsolatom Randyvel kapóra jött – folytatta Ben. – Egész idáig falazott nekünk, de sajnos ennél többet ő sem tehet. Ha kitudódik, mit rejtegetünk – mert ha elfajulnának a dolgok, félő, hogy Marcus köpne –, nem segíthet, különben ő maga is bajba kerül, amiért nem foglalta le a gyémántokat. Nem adhatjuk a rendőrség kezére őket. Hatalmas értékről beszélünk, az igazságszolgáltatás pedig hemzseg a megkent, korrupt jelvényesektől. Vagyis magunkra vagyunk utalva Marcus ellen. Szerencsére ő is ügyel rá, hogy ne csapjon túl nagy felhajtást, de a mai után Randy megint ügyködhet, hogy eltussoljon mindent.
– Hű. Hát ez… Hű. – Nehezemre esett ennyi információt feldolgozni. – Oké, de… az még mindig nem világos, én hogyan tudnék tenni bármit is.
Ben sóhajtott.
– Ezzel a kérdéssel Randyt nyaggasd, az ő ostoba ötlete volt. Mintha egy gyerekkel ki lennénk segítve.
– Nem vagyok gyerek.
– A lényeg, hogy Marcus előbb-utóbb támadni fog, Hillford pedig egyelőre nem áll készen.
– Akkor ezek szerint a gyémántok jelentik a veszélyforrást – tanakodtam hangosan. – Miért nem szabadulnak meg tőle?
Itt jön a fordulat, ugyanis tévedsz. Nos, félig. Először én is ezt hittem, de egyre inkább úgy fest, hogy mégsem a gyémántok jelentenek fenyegetést.
Nagyra nyitottam a szemem.
– Hát akkor mi…?
– Én.
– Mi…?
– Jól hallottad. Marcus akarja a gyémántokat, ez való igaz, de az elsőszámú célpontja én vagyok. Ez a nézeteltérés közöttünk elég… komplikált, és most, hogy megint felkerültem a térképére, addig nem nyugszik, míg le nem vadász. Persze lelécelhetnék, de mivel tudja, hogy a helyiekkel milyen szoros kapcsolatot ápolok, ha itt hagyom őket, azonnal célba venné Hillfordot, gyémántok ide vagy oda. Nem lenne kíméletes, főleg, hogy ezek az idióták kiállnak mellettem. Most aztán nyakig benne vannak ők is. És gratulálok, mert te is.
Lesütöttem a szemem, és gyengéden megmasszíroztam a mellkasomat.
– Egyébként megszabadulhatnánk a gyémántoktól, de egy esetleges háború során jól jön, ha a zsebedbe tudsz nyúlni.
– Én ezt akkor sem értem. A rendőrség…
– Nem keveredhet bele.
– Miért nem?
Ben hangosan nyögött egyet.
– Korrupció.
– Minden rendőr korrupt?
– Nem, de… Ez… bonyolult.
– Ráérünk.
Ekkor váratlanul kivágódott az ajtó, és Nana viharzott be rajta feldúltan.
– Betörtek – lihegte.
– Hogy? – Blackék megkövülten álltak. – Hová?
– Hozzám. Dylanhez, az egyik raktárunkba…
Ben frusztráltan szitkozódott.
– Elvittek valamit? – kérte számon erőteljesen.
– Még nem tudjuk, Jeffék most fésülnek át mindent. Azok a szemetek alaposan feltúrták a helyet… – Nana hangosan szedte a levegőt, és közben a comján támasztotta a kezét.
– Nem ülsz le? – kínált fel neki egy széket Hob, de a nő leintette.
– Mindjárt megyek vissza, csak gyorsan rátok akartam nézni. – Megkereste a tekintetemet. – Hogy vagy, kincsem? Hatalmas őrültségre vetemedtél.
– Jobban – feleltem, bár a hangom nem csengett túl határozottan. Az agyam még mindig ezerrel pörgött, és ez neki is rögtön feltűnt.
– Beavatod végre? – kérdezte Bentől. Az öreg bólintott.
– Miattam most abba ne hagyd! Megyek is vissza segíteni. Ha bármi fejlemény van, majd szólok. – A nő amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan viharzott is el. A levegő ekkor hirtelen nyomottá vált, a mellkasi fájdalmam felerősödött.
– Nyugodtan folytathatja – intettem a fogdokinak színpadiasan. – A rendőrségnél tartott.
Ben beletörődve bólintott.
– Mint már mondtam: a rendőrség korrupt. A gyémántok lefoglalása semmiféle szempontból nem jelentene jót, és itt most bele sem értem azt az apró tényezőt, hogy egy rakás pénztől esnénk el. Meg aztán… ha bevonnánk őket, Marcust ugyan letartóztatnák, de…
– Téged is – szólt közbe visszafogottan Hob. Megütközve pislogtam.
– Hogy?
A fogdoki leszegte az állát.
– Emlékszel, Marcus minek nevezett téged? – Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. És ez megrémisztett.
– Öh… igen. Azt kérdezte, én vagyok-e az új generációs gladiátor. Ez mit jelent?
Ben megdermedt, és az alsó ajkába mélyesztette a fogait. Mintha egy belső csatát vívott volna magával. Nem segített, hogy Blackék kényelmetlenül fészkelődtek. Az öreg végül eleresztett egy sóhajt, és olyan mélyen nézett a szemembe, hogy végigfutott a gerincemen a hideg. Az íriszei ezúttal tele voltak érzelmekkel, a nagyrészüket ki sem bírtam venni. Mi a fene…?
– Nem fogorvosként kezdtem a pályafutásomat, alig néhány évvel ezelőtt szereztem csak szakképesítést. De ennyi praktizálás is bőven elég volt ahhoz, hogy egy életre meggyűlöljem. Túl sok szájat láttam túl rövid idő alatt, gondolom érthető. – Ökölbe szorított kezére vándorolt a tekintete. – Próbáltam vigyázni, nem hittem volna, hogy ilyen nyilvánvaló lesz.
– Boksz?
– Boksz.
– Csak nem a legális fajta – szúrta közbe halovány vigyorral Ross. Ha pusztán a tekintettel ölni lehetne, az alacsonyabbik Black-fivér valószínűleg holtan rogyott volna össze.
Úgy éreztem, lassan kezdtek megőrülni a kíváncsiságtól. Ben érdekesebb figura, mint azt eddig hittem.
– Fiatal voltam és lelkes. Nem sokkal lehettem idősebb nálad. Plusz nem tudtam bánni a pénzzel. Éppen ezért, hogy a szüleim egy kicsit móresre tanítsanak, kiraktak otthonról egy utazótáskával, egy üres bankkártyával és az ultimátummal, hogy addig meg ne lássanak, míg nem tanultam egy kis felelősségvállalást. Az átlagos élet nem jött be, így hamar az Alvilágban kötöttem ki, ahol a legbrutálisabb mérkőzéseket tartják. Mire észbe kaptam, én is résztvevővé váltam. Kegyetlen volt. Nem is tudom, hány rendesen meg nem gyógyult sérülésem maradt hátra. Pénzért és az életünkért küzdöttünk. Aki egyszer belekeveredett, csak nagyon nehezen szabadulhatott ki, ugyanis mondhatni rabszolgák voltunk, akik egymást péppé verve szórakoztatták a közönséget. Akárcsak a hajdani Rómában. Így ragadt ránk a gladiátor név. Kis g-vel ugye, mivel ez nem volt több gúnynévnél.
Éreztem, hogy a tüdőm megint összeszorul, de Ben még nem fejezte be.
– Hamar nagy hírnévre tettem szert, az alvilágiak rengeteget köszönhetnek nekem. Kemény voltam és kegyetlen, de éppen ezért olyan kiváltságokat élvezhettem, amiket senki más. Emiatt sokan szívták a fogukat, köztük Marcus is. Viszont csak akkor kattant be az agya, amikor megengedték, hogy lelépjek.
– Akkor… akkor Marcus is… gladiátor?
– Nem, de ő is ugyanúgy az Alvilág foglya volt, mint én. Annyi különbséggel, hogy velem ellentétben ő nem saját maga határozott úgy, hogy felkínálja a szabadságát. Sokan jártak a cipőjében, így nem lepett meg, hogy hamarosan egész szép kis tömeg állt fel mögé. Valószínűleg a segítségükkel jutott ki végül. Szerencsére a kezük nem ér olyan messzire, mint szeretnék, de Marcust ismerve ez bármelyik percben megváltozhat.
– És… magával mi lett azután, hogy lelépett? Miért… engedték? – A kérdéseim szinte égettek belülről.
– Kezdtem besokallni. Egy alkalommal annyira túlvállaltam magam, hogy kis híján bajt zúdítottam mindenki fejére. Komoly büntetést kaptam volna, ha az Alvilág egyik nagy neve, Sherpherd az oldalamra nem áll. Megköszönte a szolgálataimat, és elküldött vakációzni, ahogy ő fogalmazott. Ennyi brutális küzdelem után semmire sem vágytam jobban, mint a normális életre. Azt hittem, hogy egy maszk mögé bújva majd minden rendben lesz. Nem lett. A munkámat hamarosan a hátam közepére sem kívántam, a szüleimet utolérte a kor, és ennek tetejébe még a rendőrség is megtalált. Meggyőződésem volt, hogy repülök a sittre, de ehelyett egyezkedni kezdtek velem. Mint kiderült, adódtak helyzetek, amikor kapóra jöttem nekik. A segítségemért cserébe leszálltak rólam, de tudván, mivel játszanak, feltételeket szabtak ki rám.
– Feltételeket?
– Kizárólag akkor maradhatok szabadlábon, ha a múltam a múltban marad. Ha Randy nem falazna, talán most épp egymásnak integetnénk a cellarácsokon keresztül.
A gondolataim ezerrel cikáztak. A fejfájásom felülmúlta a szorító érzést a mellkasomban.
– Az igazságot akartad, hát itt van. – Ben irritáltnak tűnt, és ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, most még feszültebbnek mutatkozott, mint az elején.
Egyszerűen… képtelen voltam sokáig tartani a szemkontaktust. Hű. Hát. Hű. Ez… Hű. Én… Igen, ezt akartam. Akkor most mi a francért gyötör ez a migrénszerű valami…?
A pajta ajtaja egy hangos nyikorgással kinyílt, és Nana lépett be rajta. A kintről beáramló levegő… Igen, arra van szükségem. Szabad égre. Idebent… Pillanat… miért lett ilyen szűk a tér? Eddig is ilyen közel álltak hozzám…?
És még Nana is engem vett célba…
– Hoztam egy kis vize…
– Ne erőlködjön – fújtam rá, majd azzal a lendülettel kiviharzottam.

***

Hiába próbálta a vörösbort, hiába próbálta az üdítőt, Ben egyszerűen nem bírt megszabadulni a rossz íztől a szájában. Nem mintha nem érdemelte volna meg. Az egyik kiürült bódénak támaszkodva ácsorgott, és mentes vizet szürcsölgetett. A háttérben élőzene szólt, körülötte házilag eszkábált, színezett üveges égők sziporkáztak a sötétben. Nana ugyan fel akart kínálni neki valami meleget, ha már az alkoholt elutasította – nem mintha az tartósan melegített volna –, de nem kért semmit. Az éjszakázások hozzásegítették, hogy szervezete megedződjön a hideghez.
És ha már Nana járt a fejében…
– Minden rendben? – kérdezte a nő aggodalmasan, miközben Benhez hasonlóan ő is a bódénak döntötte a hátát.
– Mennyien mentek el? – puhatolózott Ben egy sóhaj kíséretében.
– Nem sokan. De persze magyarázkodhattunk. Rájuk ijesztettél.
– Szerinted alaptalanul?
Most Nanán volt a sor, hogy sóhajtson.
– Figyelj… igen, Marcus egy igazi keselyű, akinek jól vág az esze, és igen, vannak emberei, de minket többen támogatnak. Akármennyire veszélyesnek állítja is be magát, nem árthat nekünk.
Ben meggyűrte a papírpoharat, és olyan élesen pillantott Nanára, hogy a nő hátrébb húzódott.
– Te a füleden ültél, amikor beszámolót tartottam róla? Vagy megvakultál arra a mozzanatra, amikor Jaye-t szegycsonton ütötte az egyik cinkosa? Azt mondtam, megvédem tőle… és már most megszegtem az ígéretem. Most, amikor még el se kezdődött!
– De Jaye provokálta, te nem tehettél volna semmit.
– Nem? Ott álltam mellette! Látnom kellett volna, az a sunyi barom mire készül… nem, inkább… inkább el kellett volna rángatnom a kölyköt onnan még mielőtt elveszi azt az órát. Akartam hinni, hogy nem lesz semmi, de… – Ben hangosan felmordult. – Lehet már tudni, mit loptak el?
Nana a meggyűrt poharat bámulta.
– Még nem, de Dylan már szólt Randynek.
– Ha legközelebb találkozom vele, megfojtom. Dugta volna a kölyköt a rácsok mögé… Ott nem esett volna baja.
– Ezt a kijelentést nem gondoltad át. – Nana felvonta a szemöldökét. – Szerintem Jaye eddigre már minden második rabbal összerúgta volna a port.
Ben váratlanul felkuncogott és oldalba bökte a nőt.
– Ez nem vicces – mondta. – Én csak… megijedtem. Mikor Marcus rázendített, hogy tudják-e a vendégek, mi van alattuk… Azt hittem, kitálal. Ügyesen elterelte a figyelmünket.
– Abból semmi haszna nem származott volna – rázta a fejét Nana. – Lehet, hogy a törvényt megkerülve igyekszik megszerezni Hillfordot, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy felhajtást akar. Ha kitudódik, mit védünk, akkor aztán ő is szívhatja a fogát.
– Felhajtás nélkül is szétszedhet minket.
– Mi nem becsüljük alá Marcust, te viszont alábecsülsz minket.
Ben erre felkapta a fejét.
– Én csak…
– Keményebb fából faragtak ám minket, mint azt te hiszed, gladiátor.
Ben arca elsötétült. A távolba meredt, és közben azon agyalt, hogyan bújhatna ki a beszélgetés alól. De mivelhogy nem találta meg a módját, rá kellett eszmélnie, hogy Nanának igaza van. A hillfordiak talán nem arról híresek, amiről ő, de az eszük vág, mint a borotva. Egy csatában ez mindenképpen előnyös… viszont messze nem elegendő.
– Én csak féltelek benneteket. Az én hibám, hogy Marcus rálelt Hillfordra, és az is, hogy most azt hiszi, a kölyök is az én utamat tapossa.
– És miért baj, ha azt hiszi?
A férfi erre megint felpillantott, és értetlenül rázta a fejét.
– Ha tényleg háború jön, akkor szüksége lesz a tudásodra – csengett élesen Nana hangja.
– Már tanítom lőni, és próbálom növelni az állóképességét is.
– Ben, tudod, hogy ez kevés. Azt mondod, meg akarod védeni. Most akkor én is elmondom, mit gondolok: erre csak úgy leszel képes, ha átadod neki mindazt, amit tudsz. Lásd be, már nem a fénykorodat éled. Lehet, hogy nem hagytad el magad, de a tested ettől függetlenül még öregszik. Ha Marcus eljön értünk, mi ugyan kicselezhetjük, de szükség lesz egy ereje teljében levő gladiátorra is.
– Állj meg egy percre. Szóval most mind azt akarjátok, hogy használjam ki Jaye-t? Nem elég, hogy itt van, erre még te is arra buzdítasz, hogy…
– Ne legyél ilyen naiv! Szerinted ekkora hírnévvel Marcus nem talált volna rá a városban?
Ben szíve kihagyott egy ütést. Vagy inkább kettőt. Olyan tág szemmel nézett Nanára, hogy szinte belefájdultak az arcizmai. Megpróbált kinyögni valamit, de csak hangtalan hápogásra futotta.
– Azután, hogy az érkezésetek óta először beszéltünk, kicsit kutakodni kezdtem – felelt Nana maróan. – Jól sejtettük, hogy elhallgatsz előlünk valamit. Valamit, amit nyilvánvalóan még neki sem mondtál el. Döbbenetes, milyen kicsi a világ, nem igaz?
Ben egyszerűen nem jutott levegőhöz. Kővé dermedve bámulta a nőt. Sosem szokott hazudni nekik, de nem hitte volna, hogy ha valaha erre vetemedik, ilyen hamar lebukik…
– Igen, nyugodtan érezd magad bűnösnek, de előbb figyelj ide. Az a lány pontosan ott van, ahol lennie kell. Ha Randy nem vett volna rá, hogy hozd magaddal, sokkal nagyobb bajban lenne, mint amekkorába most keverte magát. Te megtaníthatod neki, hogyan védje meg magát, hogy hogyan szálljon szembe Marcussal. Ha sosem találkoztok és Marcus rátalál… Ha tényleg olyan veszélyes, mint azt állítod, akkor Jaye az önnön erejéből összekapart tudásával nem sokra ment volna ellene. Szerencsétlennek szüksége van rád, arra, amit tudsz. Igen, elpanaszoltad, mennyire félsz, hogy elbuksz közben, de ha meg sem próbálod, sosem fogod kideríteni, hogy tényleg így lenne-e. Semmiképp sem úszhatta volna meg a háborút, és ha már azt hiszik róla, hogy gladiátor, tedd is azzá. Makacs és vakmerő egy lány, egyikünk sem tudna lépést tartani vele, és te sem loholhatsz mindig a nyomában, hogy elhárítsd a rá mért csapásokat. Csak úgy védheted meg, ha…
– Ha kiképzem, igen, felfogtam – szólt közbe komoran Ben. Nana arcára mosoly telepedett.
– Nagyon helyes. Most pedig nyugodtan engedd a bűntudatnak, hogy mardosson.
Ezután mélyen hallgattak. Ben megpróbálta kiszürcsölni a maradék vizet a meggyűrt pohárból, és közben az érzéseivel viaskodott. Gyűlölte, hogy hazudnia kellett, de azt még jobban, hogy Nana igazat beszélt. A fenébe is, hogy…
Gondolataiból egy ingerült hang rángatta ki. Azonnal beljebb húzódott, hogy némán figyeljen. Védence bukkant fel a semmiből egy makacs kislánnyal a nyomában.
– Hagyj békén – mordult a porontyra felettébb ingerülten, amaz azonban olyan hűségesen követte, akár egy idomított kutya.
– De én játszani akarok!
– Képzeld, én pedig nem. Kopj le!
– Deee! De játssz veleem! – Kis kezeit Jaye lábára fonta, és akkor sem engedte el, amikor Jaye vonszolni kezdte őt a koszos földön. Nagy nehezen sikerült leráznia magáról, de a kislány továbbra is úgy loholt utána, mintha az árnyéka lett volna.
– Van itt egy csomó gyerek, nyaggasd őket.
– De ők unalmasak!
– Nem érdekel.
A kislány apró cipője váratlanul beleakadt az egyik bódénál felejtett kifeszítőkötélbe, mire egy huppanással hasra vágódott. Jaye olyan hirtelen torpant meg, mintha legalább egy szakadék tátongott volna előtte.
A kislány halkan szipogva felült, és térdét szorongatva nyöszörögni kezdett. Jaye izmai megfeszültek; a szélkabát ellenére is látni lehetett. Néhány pillanatig nem mozdult, aztán egyszer csak megpördült, és a gyerekhez sietett. Azonnal letérdelt mellé, hogy szemügyre vehesse a sérülését.
Ben mellkasát mintha fagyos kezek markolászták volna. Jaye arcáról lemorzsolódott a rideg tekintet, amit ez idáig olyan makacsul viselt. Most egy törékeny fiatal lány állt a helyén… és mintha nem is a kislányt érte volna sérelem, hanem őt magát. Halk, nyugtató szavakkal csitítgatta a gyereket, miközben óvatosan leporolta őt, és megmasszírozta kicsit a térdét. Ezután gyengéden letörölgette a könnyeit, és játékosan megpiszkálta az orrát. Mikor a gyerek szemében ismét öröm villant, a hátára kapta, és westernből lopott kiabálásokkal elbaktattak.
– És ha olyan, mint az apja? – gúnyolódott kuncogásával küszködve Nana, miután eltűntek. Ben a homlokát ráncolta.
– Mit is mondtam neki arról, hogy pihenjen? – Ellökte magát a bódétól, hogy Jaye nyomába szegődjön, de Nana lefogta a kezét.
– Hagyd most egy kicsit. Hadd ülepedjen le, amit mondtál. Úgyis lesz még mit adagolnod neki bőven. De talán könnyebb lesz, hogy most már tudjuk, nem az apja vére folyik az ereiben.
Ben azért nem volt benne biztos, hogy annyira örült ennek a felfedezésnek. Nem mintha mostanában biztos lett volna bármiben is Andrew Ward lányával kapcsolatban.
Megoszt:

Shameless Önreklám


Egy ideje már agyaltam rajta, és most összecsapva meg is valósult. Hogy micsoda? Egy különálló blog a random agymenéseimnek. És miért? Mert azok mindig vannak, nem mellesleg csodás érzés kiírni magamból. Mivel nem állt szándékomban ezt a gondosan és tudatosan felépített blogot beszennyezni ilyen bejegyzésekkel, inkább elszeparáltam.

Nem is szaporítom feleslegesen tovább a sorokat, az említett fenomenon ITT VAN.

ITT.

Megoszt: